Amikor két ember egymás szemébe néz,
miután mind a ketten sírtak,
azt
látják,
hogy
a retina és a pupilla között
egy
életnagyságú csillagköd lebeg.
A szemedbe akarok nézni
és csak azt látni,
és nem látni magamat, ahogyan benne tükröződöm.
A szemedbe akarok nézni
anélkül, hogy közben magamat nézném.
A tükörkép
elsősorban
a tükrözött pontos képmása,
azonban
később saját életre kel.
Így teremtette meg a világot a gondolat a gondolatból.
Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti
különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”),
hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba,
de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik
ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod,
amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen
javítani?
Az építőmunkásra gondolok,
aki a legfelső emelettel kezdi
és onnan halad sorjában lefelé
— egész a pincéig.
A reggeli égbolt a Bláfjöll fölött gyanúsan emlékeztet
a Velence fölött 1491-ben megfigyelhető ég kékségére
(lásd a reneszánsz mesterek munkáit). Ami aggasztó
kérdéseket vet föl a szerzői jogok tekintetében.
A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van
a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat
a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni.
A jövőben
könnyen előfordulhat
— bizonyos estéken —
hogy éppen senki nem lesz ott.