Három vénasszony él együtt. Előttem ülnek egy kanapén,
közöttünk egy asztal. Még alig van tavasz, csak résnyire
nyitva az ablakok. „Mi újság errefelé?” „Nyomorúság
van, Petikém.” „Szánalmas szarok vagyunk mi már,
akire a légy se száll.” Hárman ülnek, kint a szélben,
a vezetéken a seregélyek, visszafütyülik, amit a házból
kivisz a szél.
amitől félek, testet ölt:
ketten vagyunk már megint.
az egyik beszél, és közben
imbolyog, mint egy csecsemő,
mert nehéz neki a nyelv.
a másik ott lapít, ahol elfordul
a test, ahol az árnyékok tövei
fekszenek.
Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre.
Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket.
A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán
nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik.
Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik.
nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük
gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz
vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak
a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban
megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel
ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban
néha megijeszt, hogy a zártságban
milyen sűrű a végtelen. a test köteg,
vakon kezdődő fémcsövek. befalazott
ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó
vértestek...
madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak...
az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.
rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
ne rohanj. várj meg az utcasarkon,
csak hadd szedjem össze azokat, amiket
elgurítottál még a nyáron. várj meg
az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet
nekik, hogy ne keressenek többet, mert
nem állsz már a buszmegállóban, pont
a nagygöncöl alatt. messzire mentél...
A Deákpoézis első helyezettjének verse.
a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
A Deákpoézisen első díjas pályázat verseiből (II.)
