Pikó András Gáspár

Nagyszabású vállalkozás, nehéz, megterhelő olvasmány, talányos, enigmatikus szöveg — ilyen és ehhez hasonló szavak, kategóriák jutnak először eszébe az egyszeri olvasónak Szabó Marcell új, második kötetébe történő első beleolvasáskor. Ezek aztán ki is tartanak, a könyvbe ugyanis jóformán értelmetlen „beleolvasni”: precízen összpontosított figyelmet, koncentrációt követel meg. Ez már a legelemibb szinten feltűnik: az első, A képek ellen című rész (ciklusokról nem igazán beszélhetünk) verseiben javarészt bonyolult, nehezen felfejthető értelmű mondatok, egy erősen intellektualizáló versbeszéd van jelen. Nem könnyít a dolgon a tagolás sem: noha szabadversekből áll, egy egységesen négysoros strófákba tördelt, sorozatos enjambement-okkal operáló szövegkép vonul végig a teljes első részen. A második, címadó rész pedig egyetlen, monolitikus, képekkel és rajzokkal tűzdelt szövegmontázs, mely két párhuzamos oszlopban fut. Kihívás már ránézésre is.

Catullus ismét kivan, legalábbis a Karaoke című vers felütése, amely Kőrizs Imre második verseskötetét nyitja, egyértelműen erre utal: „Gyűlölök és gyűlölök”.  De legalább a Szerző él, hiába akarta megölni „egy halott francia irodalomtudós”. Él, mi több: meg is szólítja az olvasót, beszél hozzá, közli, hogy nem akar tőle semmit, majd néhány ön- és műfajreflexív elmélkedéssel, provokatív kiszólással később bejelenti legfőbb, sőt egyetlen ambícióját: otthagyni ujjlenyomatát a többi között a karaoke-mikrofonon. „Nem neked írom ezt, gondolom, világos, / akár abba is hagyhatod.” Mivel lesz gazdagabb, aki mégis tovább olvas?