Éva, a feleségem, rendkívüli asszony volt, ha ő nincs, meg persze Lucy kutyám is, amióta velem van, akkor én már régen nem élek, igaz, könnyen lehet, hogy Éva miattam kapta a betegségét, mert ha én nem vagyok, akkor ő talán még most is élhetne, de kitartott mellettem egy életen keresztül, még a halálos ágyán is azt mondta, Petri, ugye tudod, hogy csak a testem pusztul el, a lelkem örökre itt marad veled!, én meg szólni se tudtam, szorongattam a kezét, és elfutotta a könny a szememet, de igyekeztem visszatartani a sírást, nehogy szomorúnak lásson, mert azt nem szerette.
Május volt, vizsgaidőszak, Bence a diplomamunkáját már megvédte, a legnagyobb mumusnak tartott büntetőjog vizsgáján is túlvolt, csak az alkotmányjog vizsga volt még neki hátra, akkor mondta a barátainak, azt már úszva is megcsinálja, úgyhogy menjenek le a hosszú hétvégére egy kicsit lazítani az arácsi nyaralójukba. Motorral, merthogy a motor volt a mindene. A többiek is imádták a motort, Yamaha, Honda vagy Kawasaki, ez volt a legfőbb vitatémájuk, aztán mosolyogva megegyeztek, hogy Harley Davidson, de első a költséghatékonyság, és ennyiben maradtak.
Már pontosan tizenöt éve jártam át dolgozni Ausztriába, amikor önkéntességet vállaltam. Valahogy úgy éreztem, kötelességem, ha már egyszer így alakult az életem, ilyen kivételezett helyzettel ajándékozott meg a sors, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Könnyű volt persze, mert itt lakom a határnál, fele annyi ideig tart, amíg beérek a kórházba, mintha mondjuk Káposztásmegyerről Csepelre kéne naponta eljárnom dolgozni.
Hogyan, hogy nem, ha betűt látok, muszáj elolvasnom, mindegy, micsoda, a legelképesztőbb írott dolgok vonzzák a tekintetemet, mint a mágnes, pláne egy ilyen emléktáblaszerűségen, mint ami most előttem áll. „Lelked szép erejét a sors hullámai edzik, / E tó testednek nyújt vidor életerőt.” (Kisfaludy Sándor [1772–1844]). Ennyit tudok elolvasni, az alatta álló szöveg egy darabig még rejtély marad előttem, mert ma már nem megyek vissza még egyszer, holnap pedig nem lesz időm rá, meg talán nem is érdemes.
Itt álltak a ház előtt, én meg behívtam őket. Egy hétig se voltak itt szegények. Ezt mondta az asszony, miközben tessékelt befelé, és a meggyfa alatti padra mutatott, hogy üljünk oda, ott árnyék van, éppen most érik, jó fajta szentesi, az idén meg is kötött rendesen, nem úgy, mint tavaly. Ezt mind elhadarja egy szuszra, miközben hellyel kínál.
Ferkó kocsmáros dobolt tovább a pulton, Deák megjegyzése előtt még egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szól neki, menjenek el a söröshordóért, hozzák be, mert hamarosan kiürül, legalább történik valami, Deák is szereti hasznosnak érezni magát, de mégis inkább úgy döntött, hogy nem mozdul, úgyis nemsokára lemegy a nap, nem sokáig lehet már élvezni a pulton ezt a kellemes, zsibbasztó cirógatást. Egyébként a hordóra külön módszert fejlesztettek ki, amikor senki nem volt a kocsmában, Deákkal ketten gurították be a hátsó raktárhelyiségből. Ferkó tolta Deák kerekesszékét, Deák meg a lábával görgette maga előtt a söröshordót a küszöbig, onnan Ferkó már könnyen a helyére emelte.
Egy törzsvendéget temettünk, mondta a kocsmáros, de közben rám se nézett, törölgette tovább a söntéspultot narancssárga mikroszálas rongyával, mintha elejét akarná venni minden további kérdésnek, vagy, és ezt utána is sokkal valószínűbbnek éreztem, most meg, ahogy az egész jelenetre visszagondolok, már szinte biztos vagyok benne, egyszerűen nem akarta mutatni előttem a megrendülését, pedig senki nem volt még a kocsmában, kilenc óra alig múlt, én voltam az első vendég, jószerivel az orrom előtt nyitotta ki az utcai kaput, és álmos szemekkel maga elé tuszkolt, intett, hogy menjek csak, aztán láttam, hogy bent nincs még senki, még be sincs gyújtva a kályhába.
