Pál Sándor Attila

Mikor mentem hazafelé, kinyílt az ég
háromfelé. Láttam egy távoli galaxis
kéken derengő spirálját, ahogy lassan,
lassan mozog. Búgott a fülem.
Ragyogtak rám a csillagok.

A poros földön állok az alkonyatban.
Távolabb egy görnyedt alak, méregzöld
palántákat locsol. Egy ezüst locsolókannát
csobogtatok tele vízzel az örökkévalóságig.
Mintha mindig is ez lett volna a dolgom.

Ketten vagyunk. A földön a hamvas szilvák
csendje, és rajtuk két emberi rovar. A termés
ritka, súlyos esőként potyog. Kézzel megsérteni
minden szem érintetlenségét. Némelyikből
arany lé, vörös belsőség csorog.

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek...