Michel Onfray

Az antik orvostudomány első szövegei óta ismerjük a zseni és a melankólia, sőt az őrület közötti különös kapcsolatokat. Egyébiránt egy emberi lény fontosságát emberfölötti dimenziója adja, amely sugárzik róla, mihelyt átlépi, meghaladja, túlszárnyalja a határokat. Engem mindig jobban elbűvöltek az elme telei, mint nyarai. Márpedig az egészséges értelmet a nyilvánvaló őrülettől elválasztó leheletnyi zóna finom, akár a fénysugár. A szakadékok e geográfiája szavakban tárul elénk Hölderlinnél, Nietzschénél és Artaud-nál; színekben és erőszakos kromatikák fényeiben bontakozik ki van Gogh-nál; hallatja hangját Szkrjabinnál, főleg utolsó műveiben. A problémátlan élőlények e szűzföldjeit termékenyítik meg a forradalmak, amelyek megrázzák, megrendítik a vajúdó évszázadokat.

A repülőmön, amely az Indiai-óceán felé tart, az éjszaka egész külön világ: az időeltolódás, amely térben is érezteti hatását, a lélekben mindennek megteremti a lehetőségét, ami csak történhet emberek és útvonalak, régi történetek és holnapi zarándoklatok, régi emlékek és új szándékok között. Az afrikai éj kellős közepém révedezem, Jemenre, Harrarra, Etiópára és Djiboutira gondolok, no meg Rimbaud, Segalen és Nizan holt, de örökkévaló lelkeire is. Odalent messze a hunyorgó fények a Vörös-tengert homoksivataghoz hasonló felszínné változtatták, amelyen lassan, de biztosan haladnak az óceánjárók, teherhajók véletlenszerűen hozva össze a magányos lelkeket.