Norman Manea

Ismét tél, délután, csengő. Szólt, nem szólt, mintha csengetett volna valaki… mintha nem merne csengetni. Aztán két lépésre az ajtótól, a folyosó falához tapadva. Az ajtó kukucskálóján keresztül részleges a kép: kinyúlt, hamuszín zakó, elnyűtt hajtókával, tiszta fehér ing, lógó nadrág, mint a csatorna csöve, kezei hosszan lenyúlnak alacsony, csontos törzse mellett. Beesett arc, mélyen ülő szemek. Kefefrizura… és azok a vastag talpú, régi, sokat fényesített cipők. Csak zakóban, felöltő nélkül.

Nagy létszámú, összefüggő csoportok nyomulnak egymásba az autóbuszmegállóban. Nem ez az első alkalom, hogy a tömegközlekedés a nép átkainak és szidalmazásainak célpontjává válik. Keserű morgás, gyűlölet és reményvesztett utasok. Körbe forognak, összeütköznek, néha a távolba merednek, remélve, hogy végre megjelenik a szörnyeteg, hogy hazavigye őket. Hidegtől és fáradtságtól zsibbadtan, zajosan tolakodnak. Aki összegyűjtené szaggatott mondataikat, azt hihetné, hogy a lázadás már a következő órák során egyetlen hatalmas robbanásban fog kitörni.

A megbékélés áldása és átka… ha nyúlhatna bármeddig, bármeddig, megszüntetve a zajokat, a gondolatot, a fáradság mérgét, az egymásba gabalyodó életkorok rémálmát, a közelséget és a távolságot, a kövér, kiolvashatatlan égbe fagyott múltat, a borzalmas időmérőbe zárt jövőt. Tik-tak, a jövő már elmúlt. A rozsdás teknős összevissza nyeli a perceket, testeket és álmokat, tik-tak, nincs menekvés.