Reménykedünk, mint kedvenc szétment álompárjaink
Második Összejövetelében. Annyira reménykedünk,
hogy még a falba belenőtt angyalok is áradoznak,
mennyire cukik vagyunk. Ez persze nem igaz, csak
fogvacogtató hideg van, összehúzódunk, és ettől
kicsinek látszunk és aranyosnak.
Aztán csodálkoztunk, hogy mennyire könnyen
morzsolódik össze, alig valamiből lesz semmi,
semmi se, mi meg felnézünk a napba,
hunyorgunk, elvakít, pár percig botladozunk,
és egy hűs ösvényt keresünk hazafelé,
fenyőkatedrálist, mókusok gubbasztanak
vízköpő-pózban, és csonthéjas termés
zuhog a koponyánkra, a fény pedig betör
a tűleveleken át, és csillag alakban lékeli
meg fejünket, átvilágít, áttetszünk,
mint a lepke kitépett szárnya.
Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta,
legalábbis így hívják, hogy miért rekken,
azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét.
És én ebben a rekkenő délben olyan volnék,
mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka,
öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros
egy közepesen szerény választékkal
rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva.
Csak játszanak a bácsik, mondták nekem,
amikor még volt nyár, és ijesztő
árnyékok nyúltak el a lomha homokban.
Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat,
közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya,
és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.
Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is,
pamacsos hópelyhek lassú olvadása,
sárral keveredtek, résekbe tapadtak,
gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra.
Ha merném, letépném, ilyen virág jutott,
de miről álmodjon az, akit az út kísér haza,
szagoljon bokrokat az autópálya mentén,
zümmögjön fülébe a távollevők szava.
Vezényszavakba oltott trágárságokkal
összepingált deszkakerítés előtt
ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában
az őt uraló káoszt.
Mindenféle vélt és valós bűnök
utórezgései kormányozták,
rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel.
Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.
Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.