Már a betonútnál sejtettem, hogy baj lesz. Magára hagyni a lakást egy éjszakára, ráadásul égő villannyal a konyhában. A kapuban leejtettem a kulcsomat. A lábtörlő rácsa alá beszorult egy kölyökcsótány. A kapu nem nyikorgott, és erősebb volt a szag is, mint ami fogadni szokott. A lift kivilágítva várt, az ajtó halkan csukódott, mintha meg akarna nyugtatni. A félemeletnél elakadtunk. Egy pillanat volt, a lámpa elaludt. Próbáltam nem számon tartani a jeleket, mert az nem sok jót ígért.
A kert több mint száz éves lehet. Nem számoltam össze, négy vagy öt fa lehet benne, az ágak fenn egészen magasra nőve, ki tudja, hány éve összefonódva, tágas kupolát alkotnak felette, az eget alig látni ettől a bujaságtól. Összesöpri nekem az avart, hogy könnyebben felszedjem a lehullott diókat. Leguggolok és két kézzel turkálok benne, de hamar megunom. Itt vagy? Itt vagy? Szoktam kérdezgetni utána, amikor a robbanás után fekszünk meztelen, finom por remeg a bútorokon, egyenként megkérdezem az összes végtagját. Itt vagy? Itt vagy? Nézem, ahogy a tüzet rakja, próbálom megszólítani, már több mint száz éve. Az utcák, amik hozzá vezetnek, nem vezetnek sehova, pontosabban ebbe a kertbe vezetnek.
