koordinátává lettél bennem,
és valahol az eseményhorizontomon innen,
mélyen a réseimben ülve
adataid helyetted is meghatároznak.
engem ez érdekel: hogy lehet beolvadni egy székbe.
nekem ez számít: párhuzamos-e az ajkunk.
én ezt látom: kibontott hajad a fény.
én ezt várom: seperjük ki az időt.
én ezt félem: hajnali hatkor a csendet.
torkomban örvénylenek a szálkáid —
mintha toporgó galambok a csatornafedélen,
mocsokba dörgölődző kölyökkutyák.
a nedves fának is van szaga:
mélybarnára sötétedik a levegő.
én nem kívánok csak betontörmeléket.
csak sót szopni és kiköpni egy tengert.
én nem emlékszem, csak visszanézek,
mit lophatnék magamból, amit az én magában elnyelt.
se születésre, se halálra,
se halálra, se a határra,
se a határra, se a tengerre,
se a tengerre, se érkezésre,
se érkezésre, se eltűnésre,
se eltűnésre és se korán,
se korán, se nagy késésben,
se késésben, se időben.
eltévedek és soká nézem, ahogy lüktet a kupola.
ez valami élethez hasonló: kiszáradt ajakra a víz.
mint mikor felfeslettem a sziget sziklaszirtjére
és a hullám hozzácsapódott a fodrozott kőhöz.
most jó. keresztbe fekszem a szívdobogásodban.
én nem undorodom mások vérétől.
mégis, tudom, te láttad, amit láttál.
és azóta, mikor megnyalom a karom,
már én sem a tenger ízét érzem.
helyette égettszag dörzsöli az orrom.
szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek.
nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké,
akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt,
a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés:
soha meg ne feledkezzetek a halálról.
ezt a délutánt latyakos undor emelte karjára
és ringatja mint egy Szamosz felé tartó bárka
a legénységét akik épp kifogtak egy aranygyűrűt
és nem tudják
hogy épp ezt a smaragdköves kincset
kellett volna Polükratész szakácsának megtalálnia
beépülni a világ rendszerébe,
ebbe a gyönyörű, pocakos testbe,
apró, elhaló sejtként, ficánkolva,
rácsodálkozva a csontokra és izmokra,
szövetté olvadva szerelmesen...
