Péntek esti tömeg a Blahán, főleg fiatalok, lüktet bennük a hétvégetudat és a szokatlan meleg. Grafitégre támaszkodó lomha házak bámulják az óvatos eleganciával fékező villamost. Az ajtóknál rugalmasan kicserélődnek a leszállók a beszállókkal. A jegyérvényesítő készülék szorgalmas cirregéssel bélyegez. Foglalt minden ülő- és állóhely. Hátizsákok ismerkednek válltáskákkal.
Lágy őszi tájban ringat az Avala. Beszélgetünk, dolgozunk is, terveket szövögetünk, hasznosan múlatjuk a hosszú órákat. Duruzsolásunk dallama a vonatkerekek kattogásával keveredve jótékonyan hat útitársunkra, pocakján összefont kézzel békésen szuszog, néha — fékezésre — zord vonásait szelídítő ideiglenes mosollyal riad. Egyenruhások rántják fel a fülke ajtaját. Nem csak huszonévekkel ezelőtti szorongásos határátlépések emléke: aligha szüntethető meg végleg a gyomorszájtáji görcs, amit ez a mozdulat és a sínben hörrenve guruló és tompán puffanó ajtó okoz.
Két szőlőpászta között ereszkedik lefelé a gazda, lendületből megszólít, ijesztő és vonzó egyszerre. Lekezelően segítőkész. Ismeri a helyet, ahova tartunk. Borral kínál. Bakancsot húz. Követjük a nem megfelelő öltözetünkben. Az ösvény gyorsan beleveszik a televénybe. Derékig érő fűben gázolunk. A szamártöviseket, csalánokat legyúrja előttünk, az ágakat gyengéden elhajtja.
fényesre mosdatja a hirtelen zápor a Szentháromság tér macskaköveit, elnehezíti a pára a lábat, tüdőt, zihálunk a kaptatón, mindannyiunk arcán küzdelem, nem torpanunk meg, bírjuk a rozzant líceumig, a nagy darabokban vedlő homlokzat előtt kifújjuk magunkat, fakó táblán a költő neve, tizenöt éves, szépreményű fiú, imbolyog a kaptatón az árnyéka, lenyomja a kilincset, betaszítja a kaput, jobbra fordul, átlépi a küszöböt, padot koptat, bámulja a felhőket, homlokot ráncol, lúdtollat márt, versét a hűtelennek címezi, felolvas az önképzőkörben, félévkor Lichard Dániel szekundába ponálja Magyarország latin nyelven előadatott történetéből, Alexander Petrovich felsőbb osztályba nem, gyalog indul Pestre, pusztulj, bilincses iskola, vakolatdarabok, téglatörmelék-kupacok a fal alatt, ablakok ásítoznak az emléktábla körül
Vigyázna rá, asszonyom?
Persze, szívesen.
Csak elugrok…
Menjen nyugodtan.
Köszönöm…
