Hárman szaladunk a negyedik után, és üvöltjük, hogy Lili, állj már meg. Senki nem ragadja meg a kapucniját, csak dermedten bámulnak. Lili a 24-es lábával kirúgja az eget, hátra döntött fejéről a hóra esik a sapka, és kacagva gurul. Ahogy jobb lábamat emelem a bal után, koncentrálva, nehogy elbotoljak, eszembe jut, milyen rosszallóan figyeltem ezeket a cseszett kismotorokat, a hatalmas lejtőkön száguldozó gyerekeket, és sose értettem, egy épeszű anya hogyan vásárolhat ilyet.
Próbáltam üvölteni Gáspárnak, az anyja már vagy egy perce nem kap levegőt, de nem jött ki hang, én is csak öklendezni tudtam. Elkezdtem csapkodni a falat, hátha meghallja. Nyitotta a szobája ajtaját, mi van már, majdnem fejbe verte vele az anyját, visszarántotta a kilincset. Holtra váltan oldalazott ki a résen. Félrelökött, mögé állt, összekulcsolt kezével az anyja köldöke és szegycsontja között hirtelen benyomta a hasfalat, újra és újra. Még sose láttam őket fizikailag ilyen közel egymáshoz.
A János-hegy csendes, a Margit hídon szóltunk egymáshoz utoljára. A Margit hidat majd külön írom, a hegyet meg kötőjellel, a természet jobban összeköt, úgy jegyeztem meg. Felfele kaptatunk, huszonötmillió éve emelkedett ki, magyarázza. Rögökre töredezett, mondja lihegve, némelyek felemelkedtek, mások lesüllyedtek. A hegyek között mély szurokvölgyek, én is zihálok mellette.