Elnyomod és zsebre teszed a dollárjeles csikket,tovább indulsz a park felé,ahová emberek agyát temették.A fák törzsére tekert égősorok,mint foszforeszkáló erek világítanak.A befagyott szökőkút jéghártyája alattegy sirály fekszik széttárt szárnyakkal.Deszkák szakadnak le a hullámvasútról,beleremegnek a kopott nyakú hintalovak.Az áttetsző nejlontüdőben gyorsabban…
Lukács Flóra versei a legutóbbi Műútból
Újságból kivágott, keretbe feszített
kollázs. Egy perui madonna,
összevarrt szájú múmia,
elforgatott férfifej.
Roncsolódások, vágások.
Aludnom kellene,
felejteni lábának, combjának, fenekének formáit.
Az arcát, amit ha lehunyom a szemem,
úgy látom, akár egy túlexponált fotót,
túl közel van, nincsenek vonásai.
Álmomban tegnap fekete kutya voltam,
aki egy hattyúba szerelmes.
Hirtelen némulni meg.
Három év után csak a csend.
Kínai majom leszel,
kövek és rácsok közt tomboló,
földszínű állat.
Repülőroncs a homoksivatagban,
az ébredő testbe visszatér a fájdalom.
Kárókatonák köröznek felette.
Olyan, mint egy beteg kutya.
Az út messze visz tőle.
Odakint ömlik az eső,
csak hallgatom,
úgyse láthatom a szmogtól.
Kövekről álmodom.
Becsukom a szemem és köveket cipelek,
örökké, egyik sarokból a másikba.
Aztán mindet vissza egyesével.
Másra gondolok.
Fél évet bepótolni
és úgy csinálni, hogy
az a pár százezer perc
belesűríthető egyetlen napba.
Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba,
vacsorába, estébe.
Egy gyertya fényébe az ünnepek,
egyszerre négy vagy hat.
Az éhségtől részegen tántorgott a képek között
a zsigereiből felszakadó nedves zajban,
és saját magát átölelve feszült be a torzók és aktok közé.
Kimerevítve halt el az idő, amibe tíz körmével kapaszkodott,
felsértve utolsó esélyét, hogy dohányszagún elérjen a szabad levegőre.
És mi itt állunk, két pionír ló,
taorminai fiúkat szeretve,
élő torzókként,
antik istenek testébe zárva,
jéghideg katlanban.
