kabai lóránt

„A vörös csak egy szó” — állítja Ben Vautier, de hát szavakkal vagyunk körbevéve, azokból építkezünk; és persze azt is rég tudjuk, hogy a szín csak egy érzet, az elme egyik reakciója a fényre. A vörös a szivárvány első színe, azaz a fénytörés által legkevésbé eltérített, legnagyobb hullámhosszú és legkisebb frekvenciájú, legjelenték­telenebb fotokémiai hatású látható fény színe, alapszín. Figyelmeztet, tilt, jelentőséget tulajdonít, szenvedélyt jelez és szít — a vörös eredendően a vértől elszíneződött dolgokat jelölte. A vörös csak egy szó.

...szóval volt számtalan kérdés, melyeket nem tettem fel idejében, és számos, amit igen, s míg előbbiekre értelemszerűen, utóbbiakra [hogyan?] nem kaptam választ, nincsen isten, mert miért volna, hallom parttól partig, lényegre törik a váratlan zárlat, próbálom tudni, november huszon-? tizen-? -hányadikán, már nem is emlékszem, mindez csupán annyi, mint amikor pár másodpercig repülésnek érzed a zuhanást.

Az egy nem egy, a kettő nem kettő, és bizony komoly problémái lesznek annak, aki az előbbi kijelentéseket félvállról veszi, ezt gondoltam tegnap este, ma reggel pedig ezt: jó lenne jól élni mindig, és közben szól valami olcsó, szívbe markoló sláger, fütyörészhető filmzene; a film pedig arról szól, hogy egyik tévedés szüli a másikat, mert jó ám jófejnek lenni, de mily kár, a főszereplő rámegy erre, eladják egy zsák cukorért, aztán snóblival döntik el, ki mit visz, már ha nem az van, hogy egyvalaki visz mindent

a második korsó közepén erős felhangok, igazad van, maradjunk a gyenge hazugságok elkerülőmezőjében, mostan éhes disznókkal álmodom, ennyi az én kis titkom, már csak dühös sem vagyok, legfeljebb hivatalból buta, de hát az én szívem sem habostorta, és ha nem veszed észre, akkor is él, mocorog, válaszol, bár épp nem csattog, aztán majd úgy beszél, tőled tanult, hogy nem mond semmit,

„el is vagyok veszítve, / meg is vagyok találva, / van is párom meg nincs is, / egyedül mint az ujjam, / akármelyik az ötből, / mert nem jelentek semmit, / de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni”

Mostanában gyakran veszem az irányt cikázásaim közben az Epreskert felé — bár már bő évtizede Pesten élek, csak az utóbbi egy évben kezdtem el újra arra is sétafikálni, holott volt, hogy a Kmety utca elején laktunk, tehát adott lett volna a lehetőség — igaz, talán túl kézenfekvő is. Mindenesetre itt a helyzet, emlékezni a nagyjából napra pontosan húsz évvel ezelőttiekre, amikor érettségi után, kis hülye, a Képzőre jelentkeztem, intermédia szakra, akkoriban még nem volt előrosta, minden jelentkezőt behívtak az egyhetes első szakaszra, a helyszín pedig esetemben az Epreskert volt.

nincs társaság, csak a saját, gondoló agyam, nem fogok kiborulni ezen sem, nincs meleg, mit őrizni kellene, a hajó elment, és a busz, villamos is, a reménytelenség voltaképp meglepően logikus dolog, a nullával való osztást pedig, nagy szamár, megoldottam, sőt konkrétan semmi nincs; nincs gáz.

Négyéves koromban suttogott először fülembe a Fekete Ember. Még aludtam, nagyon közel hajolt, és finoman kért, ébredjek fel, segítsek neki. Mostanában rendre lerágom éjjelente a felhámot ajkaimról, sűrű, kemény, nyákos csomókba gyűlik a széleken, lemosni is külön kín. Alig se ellenkeztem a nyárutói hétvég kora reggelében, csak felöltöztem csendben, testvéreim álmát igyekezve nem zavarni, majd még halkabban átosonni a nagyszobán, alvó szüleim mellett észrevétlen, az előszobában szandált húztam zoknira és ki az udvarra, az épp kelő napba nézni.

Bejegyzés kollegiális naplónkban.

Videóbejegyzés kollegiális naplónkban.