kabai lóránt

„Sohasem érkezni meg sehova, azonnal indulni, ki se csomagolni. Csak pipálni, pipálni kifelé a füzetből az egyes tételeket. Amikor mind elfogy, akkor vajon mi lesz? Ki maradok, amikor kiürül a leltár? És minek is?” — Antal Balázs naplóbejegyzését idézem másfél hónappal ezelőttről, amikor már épp nagyon közel vagyok ahhoz, hogy kimondhassam, kész az egész, persze ez így pontatlan, csak annyi történt (történik még épp egy rövid ideig), hogy a végére érek a listának, kipipálvák a tételek.

Ha igaz a mondás, márpedig igaz, hogy minden második költő majom, úgy a jelen kötet szerzője, kinek két elbeszélés- és egy tanulmánygyűjtemény után ez az első verseskötete, mindenképpen a második költők közé esik…

Vajon hogyan kell felvenni újra a régi élet fonalát, hogyan folytatodjuk tovább, ha a szíved mélyén kezdedjük megérteni, hogy nincs már visszaút, se tovább, kérdezem magam, ahogy kilépek az utcára, bele a tébolyító, hideg napfénybe, a benti félhomályt elhagyva arcon csap a verőfény, és nyilván vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek, ha nem vigyázol, őrületbe kergetnek...

Vannak azonban (mint — mások mellett — én), akik továbbra is szívesen foglalkoznak számokkal, és felfigyelnek ezek újabb és újabb érdekességeire. Mindez rendjénvaló teljesen, bár természetes a kudarcérzés, ha a felskiccelt számsorok, feltételezett vagy egyenesen felismert törvényszerűségek hirtelen a zérusba futnak, majd az imaginárius számba — mintha nem is lenne tovább. Pedig nyilván haladhatnánk még, ott várnak ránk a szürreális számok, melyek két egyszerű művelettel keletkeznek „a semmiből”, azonban tulajdonságaikban hasonlítanak a valós számokra.

Tizenkilencre még csak-csak, de huszonyegyre, pláne negyvenre azért már nem nagyon szokás lapot kérni, hősünk mégis veszi a bátorságot, megszólal, aztán lefojt egy tétova korttyal, és nem is azért, mert felrémlik benne valami egyoldalú párbeszéd („Életem, vidd le a kutyát! És ha már lementél, inkább vissza se jöjj. De akkor mégse a kutyát, a szemetet vidd le”), hanem mert úgy véli, visszanézve már más, egy mindent elkerülő, mégis párhuzamos útvonal, amit lát, itt nagyvonalúan túllép a mértani kötelezettségeken...

A munkahelyemen elromlott a pénztárgép, első gondolatom, hogy túl későn vettem észre, vajon hány téves blokkot nyomtathattam ki így, csak feltűnik az egyik rendelésnél, nem lehet jó a végösszeg, nézem is a számsort, összeadom fejben, nyilvánvalóan nem stimmel, áthúzom, összeadom papíron, így kérem az összeget a vendégtől, a következőt kiszolgálva már eleve a számológépet használom, az is gyanús eredményt ad ki, újraszámolok papíron, nem stimmel. Az azért mégiscsak valószínűtlen, gondolom, hogy egyszerre romoljon el mindkét gép, de ha nem így van, akkor én felejtettem el összeadni, rémülök meg, egyszerű ellenőrzést végzek, ugyanazt ütöm be mindkettőbe, az eredmények ott azonosak, csak az én papíron végzett kalkulációm nem egyezik velük. Bepánikolok, elkezdem felmondani magamban az összeadási szabályokat, 1+1=2, 1+1+1=2+1=3 stb. Tudom, hogy ezekben nem tévedek, így csak arra gondolhatok, időközben megváltozott talán az algebra, de hogyan és miért, utána kell járjak sürgősen...

Gyors, gyors, lassú, lassú…

nem nézek oda, de még vállat se rántok, nem akarom látni, hogy szürkül a bádog, nem fogom megtudni, ki nevet a végén, porladó keménységben hogy hal el a fémfény. a maradék színért egy elgyötört agy hálás, vérzékeny önutálat, fájdalmas mellékállás, korán kelt a vágy, elmék kockáival játszik, nem jutunk el így sem a fényben fürdő házig.