Írhatnék arról, naplószerűt, hogy milyen volt a turné, de ahhoz egy élet is kevés lenne. Mostanában viszont mind’ gyakrabban érzem úgy, hogy szorít az idő. Ráadásul én ezt a tételt az önzés kiindulópontjává tettem (a halál térbeli rendjéről olvasok éjszakánként, hogyisne tennék így).
A legjobb dolog, ami történhet egy szerkesztővel, hogy ilyen kéziratokkal dolgozhat. Itt legyen először látható a két könyv borítófotója.
Südbahnhof. A friss feleség, Harriet mérnöki-hűvös, tulajdonosi visszafogottsággal nyugtázó női tekintete, ahogy Claytont, a férjét, a férfit szemléli, s „arca eközben egy csöppet sem izzott fel, és az orra sem csillogott. Az orra fölött a sűrű szemöldök jóformán összenőtt. Kedvtelve nézegette a férjét. Meg volt vele elégedve.” A testet szemléli, amelyért talán már nem kell megdolgoznia.
A Blimp ezredes élete és halála (Pressburger–Powell) egyik jelenetében:
„— …és ki ez a Doyle?
— Egy író, uram, ő írja a Sherlock Holmes-sztorikat a Strand magazinba.
— Ez a Doyle írja a Sherlock Holmes-sztorikat?
— Ő, uram, Conan Doyle, ismeri ezt a nevet?
— Sose hallottam, de elolvastam minden Sherlock Holmes-történetet, amióta csak megjelenik.”
Közben nálunk, a minap, jeles értelmiségi ismerősöm írja:
„— Parti Nagy is kőkemény az ÉS-ben.
— Igen, I. Fülkefor telitalálat.
— Kicsoda?… Ja, még nem olvastam, csak hallom.”
Nem is tudtam, hogy ennyire visszataszító, amikor az emberek tovább akarják élni kettétört életüket. Mármint azt, amelyik kettétört, és úgy, mintha ketté sem tört volna. Erről a szánalmas következetességről sok minden eszünkbe juthat, de nem szabad elfeledni a rendezői szándékot: látnunk kell a megőrzésről szóló szép gyakorlat drilljét, vérengző kegyetlenségét, kitérést nem ismerő szigorát, magát a létezés zavarát. Mert bár igazából senkinek sincs érzéke ezeknek a mesterséges kisvilágoknak a rejtegetéséhez, a fedőtörténetek logikai bukfenceinek kiiktatásához, a veszteség ellenében bevethető csel lehetősége igenis vonzó. És amit minden/mindenki ellenében nagyon akarunk, abból botrány lesz.
Tableten jó ám a József és testvéreit olvasni. Koromsötét van, csak a fehér betűk világítanak. Pedig a totalitás-regényekben utazókat szeretem, Thomas Mannt a rajongásig, de ezzel a tetralógiával úgy vagyok, mint az Ulyssesszel. Nemrég egy lendülettel elolvastam az Ószövetséget, hátha kevésbé bosszantanak a tények, de csak rosszabb lett. Másnap levélírás közben elkalandozott a figyelmem, és ezzel beindult a láncreakció, meglátni véltem néhány összefüggést.
Szerkesztőnk bejegyzése Kollegiális naplónkba.
