Rubens festményén (Nesszosz és Déianeira) el van rejtve néhány nem gyereknek való információ. Erre utal Bergman irodalmi forgatókönyvében is, amikor Déianeira mosolyát jellemzi: a gyermeki szem úgy látja, „bambán vigyorog”. Mi, felnőtt nézők sem tudunk többet: akarja-e, hogy Nesszosz megerőszakolja, vagy így ijed meg, bambán vigyorogva. A gyerek, Johan bizonyára csak annyit lát, hogy játszanak („birkóznak”; mondjuk Böcklin Déianeirája szabatosabb lett volna), de a szemében az egyik játszótárs bizalmatlanságot, sőt undort keltő. A „férfi”. (Mi persze tudjuk: egy kentaur, patája is van; és azt is tudjuk — Johan a film más helyén kijelenti —, hogy fél a lovaktól.) A fiú valószínűleg nem veszi észre, hogy Nesszosz szívéből Héraklész nyila áll ki, nem érzékeli a láthatatlan harmadik, a tulajdonos jelenétét, pláne nem a mitológiai csavart, miszerint Nesszosz vére… de hagyjuk. A fiút nem érdekli a mítosz szövete, a narratíva, csak a tény: visszataszító a férfi és megtévesztő a nő.
Nézem, nézem Susini viaszbábuját, a Medikai Vénuszt, hopp, gondolom, kiesik valami a hanyatt fekvő nőből, bélszakasz, máj, szív, tüdőlebeny, látom, ahogy lehajolok, s megtörölgetve visszaillesztem. Mint ahogy az a meztelen és névtelen (!) leányzó is, ki az arcára bukva fekszik az erdőben, miközben a lovag az oldalát fölmetszve egy leányhoz illő méretű szerveit kiemeli, hopp, s repülnek a jutalomfalatok a szelindeknek, csattognak a kutyafogak, megcsorran a nyál falás közben. Szóval ahogy a leányzó is valahogy visszanyeri a szelindekek gyomrából azt, ami az övé volt még az előbb, az ő része, s megtisztogatva visszahelyezi szempillantás alatt, mert máris menni kell tovább, kísérteni egy másik város határában, erdőségben, ahogy a pokolbéli büntetés rendeli. Legalábbis Boccaccio szerint.
Vasárnap hajnalban azt álmodtam, hogy egy attraktív harmincas nő megkért, vízzel takarítsam ki a kunyhócskáját. Mire odáig jutottam volna, kiderült, hogy nincs is kunyhócskája, olyasféle kreatúra volt, mint a Dogmában az angyalok vagy a múzsák. A háttérben a falon két neon-mondat villogott: „Az ember nem korlátozható a gyönyörérzés szervére. De ez a bevallhatatlan szerv vezeti rá önnön titkára.” Végtelenül unatkoztam, míg a kunyhócska után kutattam. Csak ébredéskor jött át, hogy amit éreztem, nem unalom volt. Ráadásul nem volt ez annyira tiszta ügy, nem önmagam voltam, egy idegen ember testéből néztem kifelé — ez csak nem lehet unalmas. („Imádom a szemed, Lenny, imádom, ahogy nézel.”) Elmúlt éjjel képessé váltam horrorszerű, identitásveszejtő brutalitással, Bataille „szemén” keresztül nézni a világot. („Nem érdekelnek a halál-klipek. Ez politika, sőt erkölcs.”) Azon a kitépett szemen át, amely ONNAN bámult kifelé.
Eredetileg Tony Richardson három filmjéről akartam írni valamit, de a témától még rosszabb lett a hangulatom, francnak toljak ki magammal. Készülő elbeszélésből nem adok, megjelenés előtt állóból nem adhatok, aztán, ahogy bambultam magam elé, forgott bennem néhány verssor, mai magyar költők friss köteteiből, s hirtelen felötlött: „reálidill”. Honnan van vajon? Keresni kellett, viszonylag hamar megtaláltam, Szabó Lőrinc — Móricz Pillangója kapcsán előjött — nyelvi találata. És ezzel nagyjából el is volt döntve, hogy a rengeteg penzum helyett mivel is töltöm a vasárnap délelőttöt, Szabó Lőrinc Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák (Osiris, 2013) című nagyszerű könyvével zsongítom és élesztgetem magam egyszerre. (A könyvre egyáltalán nem mellékesen kritikust keresek a Műútba!)
Elolvastam Isaak Walton The Complete Angler című könyvét, amire Lars von Trier épít a Nimfomániásban. Valódi romantikus Biblia a természetről, mondja. Persze hogy Thoreau jut eszünkbe, s egyébként is, a nimfomániás Joe kapcsán adódik a Walden tétele: „Ha valaki nem tart lépést társaival, ennek talán az az oka, hogy más dobosra hallgat. Hadd meneteljen a maga muzsikájának ütemére, akármilyen lassú is, akármilyen messziről szól.” Az embert kivonni a társadalomból, valamint a bűnt kivonni az erkölcsi univerzálék hatálya alól. Az embert kivonni a társadalomból? Hát nem éppen Lars von Trier mutatja meg, hogy még a The Complete Angler is a társadalmi játéktér és létezés egyfajta szabálykönyve?
A netes letöltés lehetősége a szellem proletárjainak luxusa.
Nem kényeztettek el tavaly a filmrendezőnők. A filmtörténet első Oscar-díjas női rendezője (Bombák földjén), Kathryn Bigelow nagyon amerikai Zero Dark Thirtyje 2012-es, mint ahogy Ursula Meier Nővére, Sally Potter Ginger & Rosa című filmje is, ráadásul utóbbi felejtős, Margarethe von Trotta megcsinálta a Hannah Arendt című filmet, hála az égnek 2012-ben, így itt nem kell elsírnom a bánatomat Heidegger kispórolása miatt, Sofia Coppola a Somewhere óta nem csinált jó filmet (a Lopom a sztárom viszont a Spring Breakersszel együtt jelzi, hogy a csajok is bandázni akarnak), Susanne Bier az Egy jobb világ óta, Catherine Breillat 2001 óta (Rövid átkelés; Fat Girl), Debra Granik a csodás Winter’s Bone óta várakoztat minket, Cholodenkótól nekem már A gyerekek jól vannak sem tetszett, Jane Campion tévésorozatokban utazik, olyasmiről pedig, mint a „dogmás” Lone Scherfig An Education című mozija, tavaly nem is álmodhattunk.
Nem szakmai értelemben, de bizony cserélnék, hogy is mondja, összetenném a kezem, hogy cserélhessek Kemény Istvánnal, mikor ő „egy mélydepressziós, halálra frusztrált országban egy mérsékelten depressziós, átlagosan frusztrált ember”. Ez a státus irigylésre méltó, ma is ezzel fekszem, a fenébe is, nincs változás, én a sűrűjében vagyok. Annyira, hogy már az ÉS sem segít, pedig ez a Váncsa–PNL/Magyar mesék–Grecsó-vázra szerelt lapszám is kiváló a maga nemében, de hát tudok én még röhögni a helyzetünkön? Ez a múlt heti Magyar mese egyébként a megszokottnál is hidegrázósabb, értem ez alatt azt, hogy túl sokszor, szinte minden mondatnál érzem, röhögnöm kéne, és nem megy, nincs kegyelem, csak ez a vinnyogás van. Pedig a kegyelem ösztönöz a gyümölcsöző tevékenységre.
Nincs túl jó kedvem. Sok mindent elront az ember, amire pedig figyelni szeretne. Ha nem is ő rontja el: meggyőződésévé válik, hogy ő tehet a tönkremeneteléről. És ha lassan-lassan lebeszéli magát a kizárólagos felelősségéről — idővel nyilvánvalóvá válik, hogy valóban ő rontotta el.
Nemrég egy FB-posztom így nézett ki: mi lett volna, ha Ludwig karja vész oda a galíciai fronton, s nem a zongoraművész Paulé? És eszembe jutott, hogy TD mennyire félt az Arm and a leg nevű ló által megjósolt csonkolástól, amikor a karja 2006-ban „összezúzódott, végig befeketült”. Egy íróé.
