Szerelem… mormolta maga elé az öregember, miközben fejét lassan, talán kérdően oldalra billentette. Újabb és újabb próbának vetette magát alá, de hiába, nem tudott mást látni a nagy elragadtatásban, mint hiúságot és önzést. Fájó lábait erőltetve próbált felállni, hogy legalább egy utolsó pillantást vessen rá az ablakon, nézze ezt a nőt, amint elhajtat a háza elől. Fordította már Dantét, s most néhány szava jutott eszébe: s amannak híre éjszakába hajlott.
Megtiszteltetésnek érzem hát, hogy együtt élek ezzel a nemzettel, melynek értékeiben éppúgy kételkedem, mint saját erkölcseimben, én olyan eretnekféle vagyok, én szidom mindazt, amiben, bizonyos eszményi rendben, ez a nemzet él, amiben reménykedik, sőt abban sem hiszek, amit nemzetem a zászlajára írt, én nagy kételkedő vagyok, nem hiszem, hogy győz az igazság, igen-igen kétlem, hogy olyan nemzet vagyunk, amely kívánja és reméli az igazságot, bár azok nagyságát, akik ezért az igazságért harcoltak és megszenvedtek, sohasem tagadom
’49-ben Nagydíj Cannes-ban, ennek ellenére az egyik leglükébb filmzene miatt (Karas zsáneridegen citerazenéje) kis híján kisikló alkotás, amelyben egy kisfiú és egy kiscica a nagy leleplezők: A harmadik ember (Rendezte: Carol Reed). Két (a házmester és a doktor részéről) elejtett szó alapján már az ötvenedik percben „megfejtem a rejtélyt”, pedig nem olvastam Graham Greene regényét, s a forgatókönyvét sem
Kollegiális naplónkban
Words and Pictures, habkönnyű film, a veleje tematikus idézetgyűjtemény szó vagy kép előrébb valóságáról. De megint a koincidencia: alig egy órával később Jean-Luc Nancy Corpus című könyvében olvasom: „Diderot is azokat a festőket irigyelte, akik a színekkel érzékeltetni tudtak valamit, amit ő, az író, szavakkal nem tudott: egy asszony örömét.”
Harminc együtt töltött év. És úgy telt, hogy akihez beszéltél, elaludt, mint Wilhelm ölében Mariane, míg az a szomorújátékot előadó gyermektársaságról mesélt neki — a tanulóévekről. És mondod máig, a végén már egyetlen szó nélkül, mert voltaképpen mindegyik tanulóév. Ez az idei is. És Mariane alszik.
A Ganümédész elrablását olvastam, Lajos és Wagner; kellett Visconti; a Ludwig 4. részében Wittelsbach Erzsébet végigjárja az őrület emlékezethelyeit, s amikor eljutva a Herrenchiemsee kastély tükörtermébe, a fennhéjázó hatalom revüszínpadára, olyan nevetőgörcsöt kap, hogy meg kell kapaszkodnia… Nos, ekkor, bensőmben valami tanácstalan forrósággal arra ocsúdtam, hogy becsap a szemem: percig azt hittem, a mi későbbi Sissink egy stadionba lépett. Meg kellett állítanom a filmet, olyan aranylónak tűnt az élet, és mélyeket tudtam lélegezni. Ezt a nevetést megnyugtatóan egészségesnek gondoltam.
Gyerekkoromban nagyon féltem itt átjárni. Weidlich-udvar. A késő szecessziós, Hajós Alfréd-féle Weidlich-palota gyomra. Elszaladni valamiért a Fekete Kutyába: a Poczokék háza után kezdődő szorongást jelentette (dehogy szociális fóbia, ma már tudom). Másokkal sem ment simán, de egyedül…
Mostanában, ahányszor csak Lyukóban vagyok, azt próbálgatom, képes lennék-e arra ébredni (talán éppen ezen, vagy a következő téli éjszakán), hogy a saját nagyanyám vagyok. Elfog az irigység, ahányszor elolvasom Mán-Várhegyi Réka Jó hit, rossz szerencse című nagyszerű novelláját, ugyanis ott a felismerést rögtön cselekvés követi: „Felkapcsolom az ágy melletti kislámpát.” Nos, ez utóbbi nem megy még nekem.
„Rajta marad-e az álarc, amikor naplót ír? Ő maga belát-e az álarc mögé? Énképe erre a szituációs játékra épült, melynek persze voltak ördögi vonásai is, szenvedéssel, önváddal, sőt halálvággyal terhelt fordulópontjai, mégis ennyiben maradt élete végéig. Legfeljebb órákra oldódik a tanácstalansága, minden pillanatban lehetőségek tucatjait vonultatja fel, hogy nyomásuk alatt aztán csendes sírásba hajló egykedvűséggel összeomoljon. Majd feltámad: ilyenkor förtelmesen hisztérikus, betegesen önző, irigy és számító, s bár értelmes lány ő, az álarcosdi játékszabályai ellenében mindent rögzít a naplójában. Vagy ez is a játék része? Amikor álarccal nézünk a tükörbe, ahogy azt Louly Peacock Konz a könyvében megkísérelte kifejteni? Ezért olyan sokszínű egyéniség ő, mert sok-sok álarca volt, mint ahogy, tudjuk, oly különböző karakterű önarcképeket festett magáról. Konz is ír erről a kreációs eljárásról (disguise-disclosure), és szerinte nem történik más, mint hogy Marie ilyenkor is alkot — a művész egész élete a műalkotás.”
