Jenei László

Akkor írjuk, hozzávalók: 2 kg burgonya, 20 dkg vaj, 30 dkg darált hús, egy üveg bor… Ehhez legalább kétezer líra kell!

Kollegiális naplónkban.

Olvasás, írás, korrektúra, felkérő-, elutasító levelek írása, szerkesztés. Mivel az előbbieken túl semmi sem történik, legalábbis minden rekonstrukciós kísérletem csődöt mondott, és Kabai Lóri leszedi a fejem, ha nem jegyzek be valamit a kollegiális naplóba, jöjjön a Brexit és az új angol — második női — miniszterelnök apropóján egy korábbi filmes blogbejegyzésem...

Kollegiális naplónkban.

Az elmúlt hetekben másodszor ébredtem arra kora hajnalban, hogy ordítok. Álmomban menekülök, megbújok valami gyilkos természetű dolog elől, sikertelenül, rám nyit, rám talál, de akár a sejtés is elég, hogy eljut hozzám. Ám ez mellékes, ami ebből fontos, egyedül az élmény kifutása. Van ugye az álombeli rettegés, majd a hátsó hypothalamusban villámgyorsan lepapírozzák, hogy elég a döglésből, az ember kiül az ágy szélére — ha mer —, kimegy a konyhába, vizet iszik, s jön a felismerés: most az egyszer nem elég az ébredés a rettegés kioltásához. Tovább rohangálnak bennem ilyen bolygó zsibbadások; de több ez, mint zsibbadás, más a karakterisztikája, mintha forrna bennem valami, mindig máshol. Ez utóbbi sem pontos: konkrétan fölfelé vándoroló, egyenetlen felszínű nyalábok ezek. S egy-egy fodros lángfolyam — az egyszerűség kedvéért most maradok ennél — úgy ér célt, hogy legfelülre jut, a koponyatető szinte megemelkedik.

„Akinek nincs legalább egy milliója […], az, bocsánat a szóért, semmirekellő” — mondta John úr Schlemihl Péternek. A sorsdöntő számadat kihirdetésére várva vannak ilyen különös, ki nem égő belső képeim. Mint ez a hamburgi, vagy például ez, melynek főszereplői: a dongalábú, a dadogós és az Aranytemplom schraderi víziója — főnixmadárral (!) a tetején.

Március 2-án a Nyitott Műhelyben mutattuk be a szerző és Radnóti Sándor közreműködésével Beck András Szakítópróba. Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell című, a Műút-könyvek sorozatában megjelent, 2016-ban esszé–kritika kategóriában Artisjus-díjat nyert könyvét.

Axel Bittel ellenérve a kórház felé menet = a pillanat, amikor Leni meglátja a nollendorfplatzi S-Bahn-állomás emelt peronjáról az alpesi film mesterének moziplakátját (ha lehet: szemben a The Holy Mountain spirituális díszletszerűségével — azaz: mit adjon hozzá a lány, no meg a konfabuláció, a pillanathoz)

Csak van hát zene, hangzavar! Szegény Ványa, Koncsalovszkijnál — nem is annyira darabidegen módon — dühödten a Nászindulót játssza zongorán. Kussban kellene legyen, de ő hangot ad a kémiának, ment az infó a heréből az agyba. Zörögnek, paraszt az ugarért, lélek a testért, induló a nászért; vagy legújabban már a ladikján érkező Alekszej Trjapicin postás — hiába. Szegény Ványa. Behunyt szemmel is úgy bámulja Jelenát, mint Koncsalovszkij legújabb filmjében a világtól elzárt, óorosz nehézkedésű „közösség” a messzi űrközpont rakétaindítását.

— Égettél már kutyát? — Hogy mi van? — Azt kérdeztem, égettél-e már kutyát?