Üres országút, roncstemető a szélén,
Egy fiú a volánnál, a kormányt
Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi,
Nincs más, játszhatnak autópályásat.
Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt,
A napsütés csak néma tátogás, nem
Táplál semmit, azt a néhány kórót
Lent a porban estig eltiporják.
Nem indul a fénymásoló gép. A hamvasok odajönnek és megszerelik. Kezükön műköröm fénylik. A másolás nekik egyetlen mozdulat, nekem kínszenvedés, előre félek az elrontott példányok számától. Mintha minden elpocsékolt lap miatt egy különleges fa kihalna. Borzongok a gép nagy, műanyag testétől. Minden cipőm műanyag. Míg lejön a sarka vagy a talpa kopik, belőlem is elpusztul egy darab. Az asztal alatt ki szoktam bújni a cipőmből, így mintha a bőrömtől is megszabadulnék.
Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak,
A volna az élet örökös megrontója,
Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni,
Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog,
Mindannyian ismerjük a napba nézés tárgyilagos,
Fenséges veszélyét, ami vakságot okoz. Ki bír
Ellenállni, s fogyatkozáskor szobája sötétjébe
Bújik a sötétülő fény vizsgálata helyett? Majd
Később, mikor a vakság, mint ok és okozat
Kényszerpihenőre ítéli. Magadat okold és ne
A sugárzást, részecskék helyett anyag és lélek
Kapcsolatát vizsgálhatod a szuterénben, ahol
Azt sem veszed észre, ha a villanykörte kiég.
Nem beszélünk egymással,
Már hónapok óta.
Idült kór
A szánkon, túlzó egyszerűség,
Megsemmisítő erejű
Gyaloglás külön-csöndjeinkben...
Anyám nem hisz a feltámadásban.
Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés
Vette kezdetét, a test ellassul.
Nem hisz, mert a parcella
Ki lett fizetve húsz évre.
