Pofon, ami annyi ideig bizsergeti az arcot,
hogy simogatásnak tűnik.
Bársonynadrág szárán fényesre dörzsölt alma,
magánégitest, ami beragyogja a napom,
hiába harapnék bele, az ízében sose csillan
fel az a fény. Az alma zamatának egészen más
képe van, mint a fényesre dörzsölt almának.
Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi
húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot,
semmilyen tükörkép nem ad ki arcot,
mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora,
minden szava, minden betűje őszinte,
hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz,
de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém,
csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban,
nyelni kell, nem nézni.
ha a szívet felhangosítaná valami,
befogott füllel menekülne a város,
ketten fognak eltévedni a széttépett,
újraragasztott térképen, a fényes ragasztócsíkok
és a perforációtól alig elváló utak között,
ketten fognak beleveszni a fonódásba,
de a ruha pántja még a helyén, alatta a járatlan út
és az ujjbegyek, sőt az egész tenyér belekövül a pillanatba,
ahogy a váll is, ez a gömbölyű gomb, késleltet, kívánja a hosszú záridőt,
