nem tudom, hogy ez most már ősz,
vagy csak a nyár vége. az ágak
ropognak a lítiummal töltött
gesztenyehéjak súlyától. egyszer
majd én is alaktalanná öregszem,
eltörlöm a poharakat, a bögrét
nem, mert kávézni még fogok
aznap. egyszer majd mindenki
elalszik, és ha senki nem lesz ébren,
véget ér a világ.
szombaton egy kicsit sütött a nap,
mint barackból kivágott barna folt.
este egy férfit láttam, levette
cipőjét, hogy elfagyott lábát
dörzsölgesse, pedig nem is volt
olyan hideg.
nyaralásra menet minden évben
megálltunk egy pihenőhelyen. azóta
rájöttem, hogy azért, mert ott volt
legmélyebb a víz. a parton egy búvár a
korlátnak dőlt és az odaútra szóló jegyét
szorongatta.
Arcom íve, pofonbalkon,
szőrös, erdőktől erdőkig.
Ezt hoztam és a láncot,
az ideges mitokondriumokat.
Sokszor hiányzik még az a móló,
a széles kagylók, az üres térképek,
a partra vetett fiú és a hideg víztől lila ajka.
Tenyeremben tengernyi bőrök, teleírt füzetek,
iránytű helyett a neonfénnyel zizegő csillagok.
