Tudta, hogy nem kellene játszani, tudta, hogy úgysem nyerhet, hogy ez az a játék, amiben ő soha nem lehet nyertes. Akármelyik pohárra bök, a kis piros golyó soha nem az alatt lesz, amelyiket ő választja. A sors keze. Az élet törvényszerűsége, amivel ő nem szállhat vitába. Ha ő választ, a választása csak rossz lehet. Hiszen az a lehető legrosszabb választás, ha választ.
Először a vakbele tájékán érzett egy apró, tűszúrás-szerű fájdalmat. Pár perccel később sérvének a helye kezdett el lüktetni. Hidegfront. Aztán az érzés lassan kisugárzott a gát környékére, még a herezacskói is összehúzódtak. A combhajlatában tikkelni kezdett egy ideg. Zsibbadni kezdett a bal lábfeje, a bokája és az ujjpercek között, a lábközépcsontok magasságában mintha smirglipapírral dörzsölte volna valaki a bőrt. Oda és vissza. A sarkával mintha egy szögbe lépett volna. Ahogy lehajolt, hogy megmasszírozza, a fenékizma görcsölt be. Kiegyenesedett. Ettől mintha késsel vágtak volna bele, felszisszent.
A férfi bal szemhéját összeszorította, így a jobbal pontosabb rálátása volt az asztalra. Kiegyenesítette derekát, míg jobb kezével apró, megszokott mozdulatokkal folyamatosan krétázta a bal kezében tartott dákó végén a bőrt. Szeme ebben a szinte szoborszerű pózban ugrált a játéktér közepe, jobb felső és a hozzá legközelebb eső jobb alsó sarka között. Ráhajolt az asztalra, bal tenyerét a perem és a fehér golyó közé fektette a posztóra. A rálátást a kék golyó nehezítette. Sok minden függött ettől a lökéstől. Nehéz helyzetben van.
Krákogott párat, fejét balra, majd jobbra hajtotta, ropogott a nyaka. Kinyújtotta nyelvét. Kettőt pislogott. Széthúzta száját. Csücsörített. Sóhajtott. Sehogy sem sikerült. Nem tudta, hogy eltalálná-e a szükséges hangerőt. Ami már kellően figyelemfelkeltő, de még nem túl erőszakos. Nem volt biztos benne, hogy a megfelelő szavakat és kifejezéseket használná-e. Hogy a kötőszavak tényleg összekötnek-e. Vagy hogy egyáltalán, pontosan ismeri-e a jelentését azoknak a mondatoknak, amiket el kellene mondani.
sámlijára ült le, az udvarnak mindig ugyanarra a pontjára, ahonnan rálátott mindenre. Ahonnan szemmel tarthatta, ki jön be a kertbe, mi történik a szomszédban, az utcán, ahonnan a fák lombjai között még az égre is rálátott.
egy reggel úgy érezte, nagyon piszkos, mintha egész testére cementpor tapadt volna, mintha a paplan alatt saját álmában hentergett volna, izzadt, fekete sár, iszap, először hideg, majd langyos, végül meleg. Viszketett a hóna alatt, a térdhajlatában, mintha tűvel szurkálnák, karján égett a bőr, mellkasáról mintha tapétát tépkednének.
két év után rendet rakott az íróasztalán. Mondta már egy ideje, hogy elnézni sem tudja a hétről hétre emelkedő papírhalmokat. Egy délután nekilátott, hogy lebontsa azokat a levelekből és borítékokból, számlákból, nyomtatványokból, könyvlapokból, üres papírokból álló falat, amit maga köré emelt.
nem állhatta, ha gondoskodnak róla, ha kimossák helyette a fehérneműjét, ha a nadrágját élire vasalják. Azt szerette, ha este az összegyűrt paplan alá fekszik, lapos párnája a nyálától foltos. Neki ne mondja meg senki, mikor vegye fel a kötött, mikor ne vegye fel a siltes sapkáját.
Először egy igazi mesebeli téli éjszakán veszett nyoma. Süvöltött a szél, tapsoltak a diófa csupasz ágai, mint az összegyűrt papírzacskók, zörögtek a fenyőfák. Apró gombostűkel szurkálták az arcot a hópelyhek. Léptei nyomát pillanatok alatt elsöpörte a vihar. Reggelre kelve papucsát Nagyanyám az ágy lábánál találta. Napokig állt a konyhaajtóban, leste a járdát, tördelte ujjait. Hova ment, hova mehetett, mikor jön vissza, nem teheti meg ezt vele, becsapta, elhagyta, mormolta ezt az unalomig ismert rózsafüzért. Három nap telt el, amikor egyszercsak kinyílt az ajtó. Haja csapzottan lógott szemébe, pizsamája fagyottan recsegett rajta. Befeküdt az ágyba, és pontosan huszonnégy óra múlva fütyörészve ébredt.