Pál József életművében az 1790 — Határ és szabadság az irodalomban című kötet az 1988-ban megjelent A neoklasszicimus poétikája (Akadémiai) párdarabjának tekinthető. Már abban a monográfiában kirajzolódtak Pál megközelítés- és írásmódjának azon legfontosabb jellegzetességei, amelyeket a 18. és 19. század fordulójának irodalmi, művészeti és szellemtörténeti jelenségeinek értelmezése során ezúttal is mozgósít. Az elemzések mögött széles perspektívájú filozófiai és eszmetörténeti érdeklődés (nem pedig például a Pál által szerkesztett Világirodalom [Akadémiai, 2005, 18] előszavában „szürkének” nevezett valamelyik kortárs irodalomelméleti iskola szempontjai) érzékelhetőek. Az irodalom vizsgálata nem választható el a társművészetekétől (itt talán szabad megjegyezni, hogy a szerző édesapja és bátyja is szobrász, a családi inspirációról egy interjújában olvashatunk). Az elemzés nagy ívű szellemtörténeti folyamatok felvázolására törekszik (szemben például a különféle újhistorista irányzatok mikroszintű kontextus-felvázolásaival). A magyar irodalom és a „nagy” európai (olasz, francia, német, ritkábban brit) irodalmak egymástól elválaszthatatlanként jelennek meg. A szerző párját ritkítóan szerteágazó ismeretanyagát a legizgalmasabb kapcsolódási pontok feltárásával és összehasonlítások kidolgozásával teszi értékessé. Kiemelném azt az itthon meglehetősen ritka, de számomra nagyon szimpatikus megoldást is, hogy minden idézet magyar fordításban és eredeti nyelven is szerepel.
Friss híreinkben az angol nyelvterület újdonságairól: hiánypótló kiadások R.S. Thomas életművéből, Margaret Atwood disztópikus trilógiájának utolsó kötetéről, új irodalomtudományi kézikönyvekről, valamint Beckett kéziratáról.
„— Két ember él bennem — mondta. — Az egyikük úgy érez, ahogyan érezne kell, a másik ezzel ellentétesen. Utóbbiból hozom létre gonosz figuráimat; abból, aki úgy érez, ahogyan egy embernek éreznie kell, a saját életemet igyekszem élni. — Csak kettő? — kérdeztem.” A kérdező Dosztojevszkij, a feltárulkozó író pedig Dickens. A párbeszédet megtaláljuk Claire Tomalin nagyszerű friss Dickens-életrajzában (Penguin, 2011), de számos komoly folyóiratban is. Ez volt a közelmúlt angol nyelvű irodalomtörténet-írásának egyik legnagyobb szenzációja, egy ismeretlen kazahsztáni szaklap elfeledett 1987-es számából előbányászott publikáció alapján, a hihetetlen nagy jelenet: Dosztojevszkij, Dickens nagy rajongója (egy beszélgetésben „a világ egyik legjobb” írójának nevezte) rövid 1862-es londoni tartózkodása során meglátogatja eddigre nemzetközi hírű kollégáját.
A brit modernizmus kulturális párbeszédei közül talán nem elég jól ismert az orosz irodalom kreatív befogadása; bár azért nálunk sem ismeretlen a téma: néhány éve Baróthy Judit monográfát jelentetett meg Borisz Paszternákról és Virginia Woolfról. Woolf valóban kulcsfontosságúnak tűnik. A Bűn és bűnhődést olvasta nászútján (franciául), összesen tizenöt orosz tárgyú recenziót jelentetett meg, és több esszéjében fejtegette az orosz irodalom egész generációjára gyakorolt alapvető hatását. „Nagy a kockázata – vélte –, hogy az embert elfogja az érzés: másfajta irodalmat írni merő időpocsékolás.”
"Háborús" angol költők - Tony Harrison a rádióban - J.M. Coetzee új regénye az ehavi Kikötői hírekben.
