a futós playlistemet hallgatom, és a fogaskerekűre várok. vannak ezek a 160 bpm-es popszámok amelyektől nem bírok megszabadulni. három kilométer. megtanultam, hogy három kilométert kell futnom, hogy egyáltalán megtudjam, bírok-e aznap futni. mindent erővel kell elkezdenem ahhoz, hogy kedvem legyen hozzá. néha emlékezetből teszem csak, amit szeretek.
ismerek valakit, aki minden este elalvás előtt ugyanazt a zenét hallja magában. nem hasonlítható semmihez, és nem emlékszik rá később. nem tudja elénekelni. lehet, hogy ha nagyon közel feküdnénk egymáshoz, akkor én is hallanám, de akkor másnap is meg kéne hallgatnom, hogy biztos szól-e még, és harmadnap is számítana arra, hogy együtt hallgatjuk majd.
minden évben ugyanakkor elutazom ugyanazokba a városokba és soha nem gondolkozom azon, hogy mikor lesz utoljára. egyszercsak utána derül majd ki, hogy az volt az. az utolsó év abból, hogy minden évben elutazom ugyanazokba a városokba és elmegyek lefotózni a virágokat ugyanazokba a parkokba. mint egy megemlékezés, amely az előző évekbeli önmagáról szól. megemlékezés arról, hogy az elmúlt években miket és kiket vittem magamban a parkokba mikor elmentem lefotózni a virágokat.
késő este megyünk el sétálni, utána vörösbort iszunk, olajbogyót és sajtokat eszünk, és meghallgatom azt a nagyon sok nyugtalanító történetet az életről. a rengeteg szokványos, szerető ugyanolyan, amelyek mégis mind máshogy hátborzongatóak. esténként ki kell simogatni belőlünk a bajainkat és mások bajait.
a magasban vagyok, és folyton lenézek.
nagy rákészüléssel. mint néhány dalnál, hogy vannak sorok, amelyeket nem lehet elénekelni a mozdulatok nélkül, mert különben nem áll össze jól minden izom és nincs elég lendület. a tél is ilyen. talptól felfelé indulva mindent megfeszítve énekelni kell. végig kell futni, mint egy sprintet.