Elvégezni a feladatot. Ez minden.
A sorrend és az arányok. Az összeg
tekintetében talán mindegy ugyan
a betűk, szavak mennyisége, ám
nem moshatod meg a fogad előre
egy életre, és pelenkát is kell cserélni
néha éjszaka. A körülmények, akár
egy szerteágazó fa koronája, a közeli
ág mindig jelentősebb.
A spirálok kidobálják magukból
csillagjaikat, a naprendszerek
megbomlanak, és elengedik
egymást, mint vízben foszló
moszat.
Mire sejtenként beépül egy,
mire reagál a szervezet,
már késő. Már az előző
pillanatba burkolt évezred
csillanását önti csontba,
hogy elvesszen a porhüvelyben.
Habár nem tudod felidézni, az indulás
a szertartásos mozdulatsorának egyetlen
eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz
a száraz tenyeredben minden lépésre
megcsörrenő kulcscsomóval, széttaposott
papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid
a beton illesztések között áttört fűszálakat
tapogatják.
Bináris rendszerekbe
szűkíti magát, mintha
egy térképen létezne.
A temetők fűvel,
mohával benőtt
átjárói még nem
nyíltak meg. Talán
az összes utazót
felveszik előbb.
Az aszteroidák
zuhanása nem
saját
megnyugvás.
Ércek, jég és
energia.
Az űrkapszulában
töltött keringés közben
keletkezett ritkulás
térfogata a zsúfoltsággal
sem csökken, csak
közénk helyeződik...
Hogy épp ez az indulat,
ez a vetemedés, ami nyikorogva
kulcsolja karját körém,
pont az egyedüllét álljon közénk,
mint egy harmadik,
gondolni se mertem volna korábban,
pedig mennyire kézenfekvő.
Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt
úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül-
hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és
félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti
stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és
hogy nem volt hiábavaló...