Aki irodalmat csinál vagy olvas, az egész biztosan értené, ha arról kezdenék beszélni, egy-egy fogalom milyen gyorsan elhasználódhat és évekig tiltólistára, vagy még legjobb esetben is várólistára kerülhet. Aki pedig nap mint nap használja a nyelvet, annak is fel kell tűnnie, hogy milyen illékony és kimerítő feladat árnyalni a fogalmait, még akkor is, ha elvileg a világ egyik legbonyolultabb nyelveként mindenre létezik legalább öt-hat szavunk. És akkor még nem is beszéltünk a politikai, filozófiai, pszichológiai vagy akár jogi fogalmainkról, melyeket az emberek annyit forgattak a fogaik között a hétköznapi beszélgetéseik, veszekedéseik vagy internetes kommentháborúk során, hogy még ha nem is roncsolódtak teljesen felismerhetetlenné, akkor is lepattogott róluk a zománc az évek alatt, mely valódi jelentésüket volt hivatott kifejezni.
8 évesen szoktam rá a körömrágásra, mert az óvónénik sosem engedték, hogy játszhassak a G. I. Joe-figurával, és ez volt a legjobb módja annak, hogy levezessem a feszültséget. Na jó, a helyzet talán bonyolultabb ennél, de mindig nehezemre esett visszafejteni a gyermekkori traumákat. Ennek az egyik oka a rossz memóriám, a másik pedig az, hogy úgy érzem, hiába találok rá valaminek a gyökerére, szilárd meggyőződésem, hogy annak is kell lennie egy gyökerének, aminek szintén van valahol egy gyökere, és így tovább. Ezért előfordul, hogy egyszerűen csak megállok a felszínnél.
Ha pedig február, akkor Valentin nap, ami azt jelenti, hogy előmásznak fénytelen, dohos lakás-üregeikből és minden frusztrációjukat beleölik a hőbörgésbe. Nem, nem a platóni másik fél után kutató, tévelygő emberekről beszélek, akik nem szeretnek semmit, ami egy percre is emlékezteti őket arra a tévképzetükre, hogy van valami űr az életükben, amit mindenáron be kell tölteni. Hanem azokról, akik egyszerűen csak szeretnek hátat fordítani az efféle őrültségeknek, mint a karácsony, a halloween vagy a Valentin nap, amiben csupán a multik és az utcai árusok kegyetlen marketingjátszmáját látják.
Véget értek az ünnepek, és én valahogy újra hazakeveredtem az albérleti lakásba. Az egész lépcsőház üres volt, csak egy-egy szilveszterről megmaradt petárda zaja törte meg a csendet. Az új év első napja olyan, mint a hátralevő év, nem tudom, hol hallottam, és honnan ered ez a mondás, de eddig még sosem volt így. Igaz, máshogyan se. Az állapotok megmaradtak, az érzelmek és a körülmények sosem. Mindenesetre szeretek hasonló gondolatokkal eljátszani. Gyerekként is rengeteg könyvet csaptunk fel amolyan tolle, lege módra, aztán persze jókat nevettünk az eredményen. Így végül a táskámba csúsztattam egy könyvet, amin csukott szemmel megakadt a kezem a könyvespolcon, hogy ezzel indítsam majd a buszon a másnapot, és így határozzam meg vele az egész évet. Aztán elnyomott az álom.
Margitot követé Róza az elemi iskolából; Rózát követé Teréz; Terézt követé Jolán; Jolánt követé Irma és testvérei; Irmát követé Sarolta; Saroltát követé Olga; Olgát követé Emma, a legnagyobb szerelmi bánat enyhítésére; Emmát követé Lujza; Lujzát követé Marcella, Marcellát követé Rozália; Rozáliát követé a szifilisz; a szifiliszt követé Anna; Annát követé Rózsa; Rózsát követé Ilona; Ilonát követé Ágnes; Ágnest követé Magdolna; Magdolnát követé Jenő, egy aprócska félreértésből; Jenőt követé Judit; Juditot követé Éva; Évát követé Zsuzsanna; Zsuzsannát követé Irén; Irént követé Klára; Klárát követé Margit; Margitot követé Edit; Editet követé Györgyi; Györgyit követé Márta; Mártát követé egy másik Márta; másik Mártát követé Léda; a könnyek fehér asszonya.
Hogy remegek, hogy fázom,
neked nem róhattam fel.
Pedig akkor is éppen kabátért
meg valami koptatható íróeszközért indultam.
