Versek
Fecske Csaba versei a Műútból
Fecske Csaba
Szögligeten született, korán verselni kezdett; első verse 14 éves korában jelent meg, első verseskötete Arcok holdudvara címmel a Magvetőnél. Azóta több mint harminc könyve látott napvilágot, legutóbb: Kiűzetés — Válogatott és új versek, Magyar Napló, 2017
Pinamari
Fecske Csaba prózája
Gyászmunka (Feleségem emlékére)
„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.”
(Vas István: Húsvéti ének a testről)
Megmenthette volna
kivetkőzik magából a tenger
csak a köd pöffeszkedik az üres
part fölött és egy égbe szorult
sirály emlékeztet arra ami fontos
volt vagy az lehetett volna beteg percek
lerongyolódott érzések a vendégeim
a szándék szűlőcsatornájába rekedt
a régóta világra készülődő mozdulat
Szépség
haszontalan feslett szépség
túletettél hízelgő karjaid között
elhájasodtam szűk lett rám a valóság
szürke csuhája hát arany palástot
terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra
hogy játsszam el s ne éljem életemet
Másik meder
amit mondtál bár igaznak tűnt
és szépnek is főleg szépnek talán
nem kellett volna mondanod
mert így más mederbe terelted
ezt az egészet pedig nyilvánvaló
a természet vájta meder az igazi
szabad folyást enged a dolgoknak
és én most bizonytalan vagyok nagyon
bizonyos mértékben szomorú is
Szerszám
ezt nem lehet ezt te
nem tudod hogy ne legyen
csak azért ha mégis
sikerül belekezdeni az jó
nagyon biztató ha úgy
marad félbe hogy rátapadt a
verítéked mégse volt hiába
Csak azért
ez a cella az otthonod
ez a sötétség a tiéd
ebben eligazodsz ezt
ismered és voltaképp szereted is
ha ezen az elfogadást értjük
Csipetnyi só a sebre
a Hemiplégián vasárnap van
mennybe mennek a betegek
a boldogság kibírhatatlan
egyszerre történik meg veled életed
mennybe mennek a betegek
a boldogság kibírhatatlan
egyszerre történik meg veled életed