Fecske Csaba (1948-2025) Fotó: Bujdos Tibor Ingatag székmeghalt pár évvel fiatalabb barátommondhatom szép barát az ilyencsak úgy szó nélkül elém tolakszik hogymagamra hagyjon kétségbeesésemmelrégóta tudom hogyne tudnám hogy meg kell halniszázadok mélyéről visszhangzik isa por és homu vogymukhallom Babits hátborzongató…
Fecske Csaba (Fotó: Bujdos Tibor) A ház évente egyszer elhaladok előtte temetőbe menet temetési menet bokáig érő hóban fekete a fehérben éles kontraszt szinte fáj ami akár szép is lehetne már csak ilyen az élet kisfiam nagyanyám aszúszemmé töpörödve Isten…
Fecske Csaba versei a Műútból
Fecske Csaba prózája
„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.”
(Vas István: Húsvéti ének a testről)
kivetkőzik magából a tenger
csak a köd pöffeszkedik az üres
part fölött és egy égbe szorult
sirály emlékeztet arra ami fontos
volt vagy az lehetett volna beteg percek
lerongyolódott érzések a vendégeim
a szándék szűlőcsatornájába rekedt
a régóta világra készülődő mozdulat
haszontalan feslett szépség
túletettél hízelgő karjaid között
elhájasodtam szűk lett rám a valóság
szürke csuhája hát arany palástot
terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra
hogy játsszam el s ne éljem életemet
amit mondtál bár igaznak tűnt
és szépnek is főleg szépnek talán
nem kellett volna mondanod
mert így más mederbe terelted
ezt az egészet pedig nyilvánvaló
a természet vájta meder az igazi
szabad folyást enged a dolgoknak
és én most bizonytalan vagyok nagyon
bizonyos mértékben szomorú is
ezt nem lehet ezt te
nem tudod hogy ne legyen
csak azért ha mégis
sikerül belekezdeni az jó
nagyon biztató ha úgy
marad félbe hogy rátapadt a
verítéked mégse volt hiába
ez a cella az otthonod
ez a sötétség a tiéd
ebben eligazodsz ezt
ismered és voltaképp szereted is
ha ezen az elfogadást értjük