Ismerős hangokat hallani egy üres szobából. Elsurranó léptek árnyékát látni egy ajtó alatti, világos résben, egy üres lakásban. Hallani vélt csengőszóra ajtót nyitni. A nyitott ablakhoz lépni, mintha valaki a nevünkön szólította volna. Várni valakire, aki nem érkezik meg. Visszainteni egy nem nekünk szóló intésnek.
Ott gurnyasztott képzeletben az avilai Szent Terézről elnevezett, sárgára festett gótikus templom tornyának tetején, és nem mert újra megszólalni, mert úgy érezte, minden egyes szóval kifújt levegő végleg elveszik, és tudta vagy legalábbis tudni vélte, hogy minden ember csak egy bizonyos mennyiségű oxigénkészlettel rendelkezik. Nem mert újra megszólalni, hallgatni viszont képtelen volt, mert azt is tudta vagy legalábbis tudni vélte, hogy amíg beszél, addig nem hal meg. Mert nem számít a szív meg a tüdő meg a légzés meg az agy, csak a hangzó szó az érdekes. Mert ha beszél, akkor él. Amíg hallja a saját hangját, nem halott. Persze, hogy színlel. Úgy tesz, mintha neked akarna sorsot, biográfiát, nevet adni, miközben iszkol a halál elől, iszkol hozzád, mert mióta már, hogy nem vagy. Nem neheztel érte, de azóta tönkrement a légzése. Képtelen annyi levegőt egyszerre beszívni, hogy mondatokban beszéljen. Minden hang széttöredezik a torkában. Miért nem szólalsz meg te, perelt néha, dacos pillanataiban. És persze jól tudta, ugyanolyan képtelenség lenne ez, mintha egy angyal szólna.
Az angyalok nem írnak.Valószínűleg nem is beszélnek, sőt nem is gondolkodnak. Merthogy ők lesznek elgondolva. Így aztán angyal lett. Az avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárga, gótikus templom tornyán ült, délkelet felé fordulva, az Erzsébetvárossal szemben, két szegletkő közötti beékelődésben. Lógatta a lábát, és angyali közönnyel a házsorok közötti utcákat nézte. Amikor még nem volt angyal, akkor is többször így tett, csak nem éppen az avilai Szent Terézről elnevezett templom tornyának tetején ücsörögve. Nézte az utcákat, a tárgyakat és a közöttük hullámzó, lengő, lebbenő burkokat, a fény és a levegő rezgését, a létezés szövetét, és a formán gondolkodott. A formán, mert meg akart szólalni, de nem tudta, szabad-e. Azt tudta, hogy a nyelvnek mindent szabad, de vajon neki szabad-e?
