Az ebédlő félhomálya. A mester az asztalfőnél.
Húga, akit magához fogadott, nem ülhet egyelőre
az asztalnál, csak a falhoz tolt széken foglal helyet.
A többi vendég: Wasianski, Green — Kant ez utóbbihoz
rendszerint délutánonként átjár — közé óvatosan
magam is odaletelepszem.
Miért az egyik élete és miért a másé,
mi része a beszédé és mi a hallgatásé,
mi az ott bent, mi kint már mindig hívja,
mi az, mi ő, övé, s azt mégsem bírja?
Burnbank végigment a városháza melletti főúton,
és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű,
hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos,
hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben
átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől,
ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta
merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra.
Ott volt benne még harminc éve a második háború furcsa vége,
ott volt benne még egy híján hússzal a szörnyű kincs is egybevéve,
ott bújt benne a hét esztendő, a nagy groteszket felmentendő,
ott volt benne a senki se látta tizennégy év múlva látomása,
ott volt benne, hogy fordul végre az ezerkilencszáz kétezrébe,
ott repültek már fent az égen a nagy tornyok ellen a nyilak régen,
és ott volt már, hogy rovancsolnak, milyen jövője lesz a múltnak.
— Csak mert úgy tűnt, mintha egy fehér galamb volna —
sóhajt a férfi. Mutatja, hová, hogyan képzelte a galambot.
Az asszony hallgat, pedig most már ő is majdnem
galambnak látja azt, amit a férje mutat, mintsem csak
egy kis fémcsúcsocskának a szemközti ház tetején.
Az onkológián átvilágításra várva.
Nap, buksz
lefelé, nap
eltűnsz bárgyú
ritmusban,
kicsiny körökben
esetlen arányoknak
engedelmeskedve.
Reggelenként a kertben levelek hullanak
a fákról, ellepik a földet,
ellepik a lépcsőket,
ellepik a verandát,
ellepik az ablakokat,
ellepik a házat,
azután eső hull az opál égből.
