Egy Lancelot
Kamondi Zoli egy korábbi osztályba járt a főiskolán; leginkább a filmszakmai gyűlésekről emlékszem rá, az úgynevezett „kerekasztalokról”, és néhány fesztiválról, ahol egymás mellé sodort minket az élet. A legélesebb emlékem róla, amikor néhány évvel ezelőtt Madridból repülünk Vigóba, egy spanyol fesztiválra. Zoli arról beszél a repülőn — nincs még ötven éves sem —, hogy szinte minden barátja meghalt mellőle, Árvai Joli, Fehér Gyuri, és hogy mennyire egyedül érzi magát nélkülük. „Csillagom”, ez a szavajárása, akár egy kollégával vagy kolleginával beszél; ezt mondja nekem is, amikor napokig együtt nézzük a filmeket.