Boda Magdolna

Hiányoztam, míg nem voltam.
Meglepett.
Pedig mindig ezt mondja,
mindig ő a kedvesebb.
Két keze feje alatt,
aztán csípője mentén, majd
csupasz hasán összefűzve.

mint a parton talált
apró hal gerince
kövek közé szorulva,
a dagály a hátán kivitte,
az apály meg otthagyta,
velünk játszanak ilyet napjaink,
nappal még csak-csak,
de éjjelünk, az nincs...

onnantól csak ült egy szobában
amit neki rendeztek be
nem beszélt
nem mosolygott
nem énekelt
nem evett

Csak a kezére emlékszem
kemény durva
kérges keze volt
hüvelykujján ezernyi
fekete csík vagy metszet
mintha mindig darabolt volna

szatyrom a biciklikormányon,
tej, kenyér, karfiol, alma,
nézem az utat,
rázkódnak bennem a szavak,
szépek, frissek, üdék,
mint a zellerlevelek,
mégsem állnak össze,
mint zöldséglevesem.