Boda Magdolna

Hiányoztam, míg nem voltam. Meglepett. Pedig mindig ezt mondja, mindig ő a kedvesebb. Két keze feje alatt, aztán csípője mentén, majd csupasz hasán összefűzve.

mint a parton talált apró hal gerince kövek közé szorulva, a dagály a hátán kivitte, az apály meg otthagyta, velünk játszanak ilyet napjaink, nappal még csak-csak, de éjjelünk, az nincs...

onnantól csak ült egy szobában amit neki rendeztek be nem beszélt nem mosolygott nem énekelt nem evett

Csak a kezére emlékszem kemény durva kérges keze volt hüvelykujján ezernyi fekete csík vagy metszet mintha mindig darabolt volna

szatyrom a biciklikormányon,
tej, kenyér, karfiol, alma,
nézem az utat,
rázkódnak bennem a szavak,
szépek, frissek, üdék,
mint a zellerlevelek,
mégsem állnak össze,
mint zöldséglevesem.