Baróthy Zoltán

Olyan hideg volt, hogy a derült égen többé nem oszlottak szét a kondenzcsíkok, hanem egyben megfagytak, alázuhantak, és hatalmas, fehér nyílvesszőként csapódtak a mezők vagy rétek kemény földjébe; egy erdei tisztás szélén az egymást melegítő őzek nagy szemekkel, dideregve csodálkoztak rá az egyik ilyen fura, földből kimeredő jégcsapra, majd miután látták, hogy a hirtelen odakerült óriási jégoszlop nem veszélyes rájuk, újra összebújtak. (A napnyugtakor földbe csapódó kondenzcsíkok természetesen rózsaszínűek maradtak másnapra is.)

Délelőtt jelentek meg az utcákon, de hogy honnan keveredtek elő, a város melyik kapuján gyalogoltak be — ha egyáltalán kívülről érkeztek —, nem tudta senki. Mire dél lett, a piacon, a templomtéren, a piszkos, szűk sikátorokban másról sem lehetett hallani, mint róluk, a csontfejűekről, lószerű pofájukat a bátrabbak, főként a fiatalok mielőbb látni akarták, de volt, aki már a hír hallatán magára zárta háza ajtaját, és kezét imára kulcsolva a feszület elé borult: kegyelmezz uram, itt vannak a csontfejűek. Pedig azok nem bántottak senkit, csak óriási lépteikkel járták az utcákat, és ha kis időre fel is szívódtak a sötét sikátorok mélyén, rövidesen a legváratlanabb helyeken bukkantak fel újra: befordultak a sarkon, esetleg valamelyik enyhén kanyargós utcán jöttek szembe egyedül vagy többedmagukkal, hogy mikor és hol, előre soha nem lehetett kiszámítani.