(Darida Veronika: A talány filozófiája. Giorgio Agamben esztétikája. L’Harmattan, 2021) Balogh Gergő. Kép forrása: Balogh Gergő Facebook-oldala A nemzetközi politikafilozófiai, esztétikai és irodalomelméleti szakirodalom tükrében hazánkban ma Giorgio Agamben munkásságának könyvet szentelni nemcsak sürgetőnek, hanem elengedhetetlennek látszik, még ha egy…
Balogh Gergő kritikája a József Attila összes tanulmánya és cikke. 1930–1937. című könyvről a friss Műútból
A gumbrechti elméletet ismerő olvasó emiatt könnyen a Szabó könyve által implicit módon megidézett teoretikus tér és a könyv tényleges, tehát a phronészisz struktúramozzanatát szükségképpen működésbe hozó szövegelemzések között feltáruló köztes állapotban — mondhatni a teoretikus senkiföldjén — találhatja magát, mivel egészen az utolsó fejezetig nem lehet biztos benne, hogy a kismonográfia alapfogalmait jól, a maguk helyi értékén kezeli és érti.
Karinthy Frigyes a modern magyar irodalom leginkább, egyben pedig legkevésbé olvasott szerzőinek egyike. Az olvasói népszerűség és az irodalomtörténeti elismertség csak néhány művének esetében találkozik, méghozzá annak az igen csekély mennyiségű műnek az esetében, amelyet az irodalomtörténet-írás fontosnak értékel ma is. Ilyen az Így írtok ti (1912) és a Tanár úr kérem (1916). Vitathatatlan, hogy az irodalomtankönyvek, amelyek nemigen mutatnak túl ezeken a korai műveken, jól tükrözik a Karinthy-értés megszilárdult főbb irányvonalait. Karinthy életművével kapcsolatban nem arról van tehát szó, hogy az olvasók az életmű magas kritikai elismertsége ellenére valahogy csak nem akarnának jönni. Az olvasók teszik a dolguk: olvasnak. Karinthy Frigyes könyveit nagyon is olvassák, sőt műveinek megjelentetése azon kevés irodalmi vállalkozás közé tartozik, amelyek — már amennyire erre a kiadói kedv töretlenségéből és a kiadások változatosságából következtetni lehet — stabil anyagi hasznot hajtanak. Nem az olvasók, az irodalomtörténészek nem akarnak, a kritikai elismertség nem akar megérkezni.
Elmondható, hogy mivel az irodalomtudomány nézőpontjából a médiatudomány nem egy — nem is igen titkoltan offenzív, ám kétségtelenül elgondolásra érdemes — megállapítása atrocitásként érthető, a hazai kulturális önleírás (diszciplináris) kódjaiba való beágyazódásának története egyúttal annak története is, hogy a professzionális magyar irodalomértés miként, milyen stratégiákat alkalmazva kezelte és kezeli ezeket az atrocitásokat. Ennek a történetnek a középpontjában — egészen a Tiszatáj tematikus számáig — Friedrich Kittler és az ő munkássága áll.
