A brit romantika egy mitikussá nőtt eseményéről, a híres „halhatatlan vacsoráról” (a festő Benjamin Robert Haydon otthonában, amelyen 1817. december 28-án John Keats, William Wordsworth és Charles Lamb is a vendégek között voltak, s amelynek leírását Haydon páratlan naplójából ismerjük) nem győzünk eleget megtudni. Stanley Plumey új könyve (The Immortal Evening: A Legendary Dinner with Keats, Wordsworth, and Lamb, Norton, 2014) szertágazó kultúrtörténeti tablót rajzol e jókedvű este köré. A társaság a mára szinte elfeledett, de a maga korában ünnepelt históriai festő Krisztus belovaglása Jeruzsálembe című óriási faliképének elkészültét ünnepelte, amelyen a megjelentek közül is többen láthatóak a testtartásukkal, arckifejezésükkel a személyiségüket, kapcsolatrendszereiket, s mindenekelőtt a kereszténységhez kötődő viszonyukat kifejező kompozícióban. Ekkor hangzottak el Keats és Lamb híres szavai a newtoni tudományosság ellen („Newton minden költészetet kiölt a szivárványból, amikor prizmaszínekre bontotta”), amely kijelentést gyakran használták a romantika és a felvilágosodás teljes örökségének formulaszerű összefoglalására. Az egész esemény alkalmas rá, hogy az elszigetelt, magányos romantikus zsenik irodalomtörténeti közhelyét végre elfelejtsük. Kérdés, hogy lehet-e még újat mondani erről a számtalanszor feldolgozott mulatságról, de úgy látszik, ez is egy olyan történet, amit nem győzünk elégszer újraolvasni.
A modern és avantgárd irodalom iránt érdeklődők régóta várták A. David Moody három kötetesre tervezett monumentális Ezra Pound-életrajzának második kötetét, amely az 1921 és 1939 közötti éveket dolgozza fel (Ezra Pound: Poet. Volume 2, The Epic Years, Oxford University Press, 2014). A nehézség ezzel a korszakkal kapcsolatban csak kisebb részben fakad Pound elképesztően komplikált magánéletéből. Fontosabb ennél először is, hogy a költő érdeklődését egyre inkább a zene köti le: publikál egy Értekezést a harmóniáról, amelyben a ritmus elsőbbsége mellett érvel, és nagy energiákat fektet egy opera megírásába Villon művei alapján. Szokás lebecsülni Pound komponista tevékenységét, de Moody szerint e tapasztalat nélkül a zenei szerkesztésű főmű, a Cantók elképezlehtetlen volna. A második nehéz téma, hogy Pound ebben az időszakban kötelezi el magát Mussolini mellett, akivel 1933-ban személyesen is találkozott. Moody azt igyekszik bizonyítani, hogy az amerikai költőt nem a fasizmus nyűgözte le, hanem a cselekvés lehetősége: gazdasági szempontból igazságosabb világot kívánt teremteni, s az „uzsora” felszámolása ellen küzdött — amiért persze, nem nehéz kitalálni, kiket is tett felelőssé. A megjelenés előtt, szeptember 19-én a Times Literary Supplement lehozott egy részletet a kötetből, amely szédítően gazdag panorámaképet fest Pound vibráló jelenlétéről a ’20-as évek Párizsában, ahol azonnal egy új mozgalom kialakításáról álmodott olyan művészek részvételével, akik „levetették a megszentelt marhaságokat és gyávaságokat”. Dadaista és más experimentális írókra és költőkre gondolt, megismerkedett Georges Braque-kal és Picassóval, Fernand Léger szinte a szomszédja volt. Társasági életet élt Jean Cocteau-val, Marcel Duchamp-mal, Paul Valéryvel és Marcel Prousttal, együtt dolgozott Sztravinszkijjel. És ott voltak persze az amerikaiak is: Hilda Doolittle (H. D., Pound egykori jegyese), Wyndham Lewis és Ernest Hemingway, aki boxleckéket adott Poundnak — cserébe némi stilisztikai segítségért. A lista végtelen, és ha az ember belegondol, hogy Pound párizsi pörgése csupán 1924-ig tartott (utána költözött Olaszországba), akkor el kell fogadni: ha szereti az ember ezt a figurát, ha nem, végtelen energiái egy egész korszakot meghatároztak. Az újabb költözés azt a véleményét fejezte ki, hogy a szellem élete már nem a művészet terén bontakozhat ki, hanem „a társadalmi renddel kapcsolatos gondolkodásban”.
John Lahr a drámaíró naplóiból vett alcímet Tennesee Williams életrajzához: Mad Pilgrimage of the Flesh (A hús őrült zarándokútja, Norton–Bloomsbury, 2014) — ez világosan jelzi a kötet újdonságát, amely Lyle Leverich, a még William által felkért biográfus munkáját teljesíti be, egyesítve a kritikai elemzést az életút bemutatásával. A testiség mind Williams magánéletében, mind hangos sikereket kiváltó darabjaiban természetesen meghatározó motívum. Az érdeklődő itt először beható alapossággal értesülhet arról a számtalan fiatalemberről, aki megfordult a drámaíró ágyában — „elegendő szexuális potencia gyűlt fel bennem, hogy kirobbantsam az Atlanti flottát Brooklynból” — kiáltotta a 27 éves koráig anyja által minden intim kapcsolattól elriasztott Williams —, és részletes elemzést olvashat arról a dramaturgiai potenciálról, melyet a szexuális energiák felszabadítása keltett a színpadon. A színház persze sokszereplős művészet, így a vizsgálatban fontos szerepe van a művek sikerre viteléért különböző részben felelős szakembereknek, mindenekelőtt Elia Kazinnek, a rendezőnek.
Colm Tóibín előző regénye is egy gyászoló anyáról szólt, ám abban Mária kesergett egy (sokak számára) mindent megváltoztató esemény után, míg a Nora Webster (Viking–Scribner, 2014) hősnőjével semmi hasonlóan nagyszabású dolog nem történt, s a könyv poétikájának legtöbbet dícsért eleme is a falusi-kisvárosi ír élet (a helyszín Enniscorthy, ahonnan a Brooklyn hősnője is útra indult) apró, mindennapi dolgainak szinte költői megfogalmazása, miközben persze a ’60-as években játszódó történet hátterében egyre zajosabban, egyre vadabbul dübörög a történelem. Az előtérben azonban egy 44 évesen megözvegyült asszony gyászmunkájának, lelki, anyagi, szociális talpraállásának lassú folyamatát követhetjük; egy erős nő mindennapjai — heroizmus és melodráma nélkül.
Újabb izgalmas hír az olvasóknak, hogy Nick Hornby megírta és Tóibín jóváhagyta a Brooklyn filmforgatókönyvét, és márciusban már meg is kezdődött a forgatás.