Orcsik Rolandnak
(R)
Rav lenyelte a rókát. A köveket és a pudvás fákat is. Rav befalta a házak cucori kéményét, a vashidat és a templomot. Majd a kerékpárt, a lapos Holdat, és a kerítést is. A vérkörös patakkal és a satnya tyúkbéllel nyelte mélyebbre. Rav megette a főteret, a káposztaföldeket, a csontos galambszárnyakat, a zászlót és a téglát a falból. És jött a vonat, a málnabokor és az útszéli virág. És Rav csak nyammogta a sírokat, a vasalt arcú nőket és a kocsma ajtaját. Rav nem volt éhes. Szomjas sem volt. Csak kibélelte a mocskos kétségbeesés. És nem tudta, hogy a róka szelíd lesz, házat épít a Holdnak, aki befészkeli a gyomrot és átvilágít az ételen. Sárgás és csendes pöttye foltot nyom a vesére és a kisvirág majd kaparja a levelével ijedten. És nem tudta, hogy a vonat megáll a gerincen, és a nők megadóan túrják majd a fejük az ablakba. És a galamb vergődni fog a koszorúéren és a kerítésből lesz a kalicka. Hogy vörös lesz a mellkas. Csontokra gyökereznek a pudvás fák. Gócokká puhul a málna és a sírok megnyílnak a szájban. És a város újraéled. Nyákos tavakon úszik, a test szigetköz, a vérkör elvarrt áramlat. És Rav nem tudta, hogy mindez benne, ott legbelül piheg és lüktet. Ült, kavargott a hasa, a feje és zsibbadt a karja. És Rav nem félt többé, megtöltötte ez a zaj, ez a vékonyka álom. Nem is fájt, mikor az óriás markába vette és vitte a dombon túlra. Rav vigyorgott, sután és jóllakottan. Ami benne volt, már az övé volt, csak a vak óriás vehette ki onnan.
(A)
Rav ráfeküdt a tóra. Hatalmas hasa kék öböl. Lebegő foszlány a hús. És Rav becsukta a szemét. A távozókra gondolt. Közelről.
(V)
Vézna és gallyas őzek. Téli álom a suhanás, karcolt idő a szél. És Rav csak zuhant, merült. A tájképbe. Ahogy a vékonyka lények átnyargalnak az erdőn. Patájukkal vájják a földet, és a dombok, mint hatalmas göröngyök, szétpukkannak a koszos fényben. A foltos körvonalak akár a csillagsebek. Menekülnek. Mint egy határvonal az árok mentén. Ahova nem lőnek, csak löknek. Még a bőr se kell majd. Csak az arc, és a vonásai. És Rav maga elé tartja a távcsövet. Hátha meglát egy vadat. Egy érintetetlen és szelíd árnyat. Akiért még érdemes felébredni.
Megjelent a Műút 2014047-es számában