„Ott bolyongok Zsitomir utcáin, és egy félénk csillagot keresek.”
(Iszaak Babel)
Mikor Noémitől megjön a mél, hogy szét akar nézni a környéken, azonnal tudom, hogy Szalonnára viszem, azaz dehogyis viszem, vitetem magam, mert ő vezet. Önző vagyok. Látni akarom azokat, akiket már egyszer megöltem, látni akarom újra gyilkosságom valóságos és elképzelt helyszíneit.
Máskor talán érdekelne, de most hidegen hagy a boldvai román stílusú templom, a 12. századi monostor és a ház, amelyben Lévay József lakott.
Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.
Mielőbb Szalonnán akarok lenni. Talán ezért is tévedünk el Edelény környékén. Másodika van, kora délután, mindenütt hosszú sorok állnak a pénzkifizető helyek környékén. Nem sokkal két óra előtt parkolunk le Szalonnán, a kocsmánál. De akkor még a szomszédos háztartási boltról, amelynek rácsos ajtaját éppen lakatra zárja egy hölgy, gondoljuk, hogy a kocsma. Ugyanis egyik épületen sem jelzi semmiféle felirat a funkcióját. A hölgytől tudjuk meg, hogy valószínűleg a kocsma hamarosan nyit, de hogy mikor, azt nem lehet pontosan tudni. Pedig a kocsmát látnom kell belülről. Tudni akarom, hasonlít-e arra a helyre, ahol egy nyerőgépre fektettem egyik áldozatom.
Jobb ötlet híján elindulunk a templom felé. A kocsma mellett egy út vezet egy völgybe. Igen. Ott a focipálya, messziről is jól látszik a két, furnérlemezekből eszkábált kispad. Lemenjünk, kérdi Noémi. Nem fontos, mondom, túl sok ott a halott, gondolom. Ahogy a 11. században épült rotundát fényképezzük, lovaskocsi kanyarodik egy keresztutcából. Noémi lefényképezi. Én nem merem. Egyébként is ugyanazt és ugyanonnan fényképezem, mint ő. De én embereket nem merek. Hisz egyszer már megöltem őket.
A templom után átballagunk a buszfordulóba. Itt vártak a vérengzés után járó motorral a kisbuszok. Balra egy székelykapus házikó, magas rácsok, csirkék az udvaron, jobbra egy rikító színűre festett, kerítés nélküli lakóépület. Visszanézek, gyönyörű látvány, ahogy száll fel a felhő, s lassan elénk tárulnak teljes pompájukban a falut szegélyező hegyek.
Ennyit ismerek a faluból. A focipályát, a templomot és a buszfordulót. Innentől Noémi vezet. Jók az ösztönei. Pár lépés után találunk egy temetőt. A ravatalozó mellett, a kerítés tövében néhány sírkő áll sorba rakva, láthatóan elkülönítve a többitől. A legutolsón héber felirat. Ettől Noémi felvillanyozódik. Keressünk tovább. A kerítésen túl térdig érő gaz, benne szűk ösvény vezet a telepre. Elindulunk az ösvényen, a gazban mindenfelé sírkövek. Az utolsó pár méterre az egyik háztól. Rövid tanakodás után begázolunk a térdig érő, vizes gazba, hogy lefényképezhessük a ház tövében álló sírkövet. Átlépünk egy legyek lepte patkánytetemet. Ha jó gépünk lenne, a sírkő biztosan látszana a ház külső falára szerelt csorba tükörben.
Kicsit félünk a szabadon kószáló kutyáktól, de valahogy csak kikanyarodunk a telepi utcára. Aki szembe jön, mindenki köszön. Az egyik ház fehér falán kék felirat: MINI ABC. Látható, hogy elsőre a feliratfestő nem találta el a megfelelő helyet, mert halványabb kékkel, néhány centi csúszással, mint mikor szellemképes a tévé, szintén ott van ugyanaz a felirat. Az udvaron egy minden oldalról nyitott partysátor, alatta billiárdasztal, vagy tízen állják körbe, a kerítés tövében ketten guggolva söröznek. Egy kanyar után változik az utcakép, a telep egyenházai után látunk például egy kerítés nélküli épületet, lejtős udvarán a sárba ragadva egy fehér Opel Corsa, mellette malacok túrják a sarat. Kusturica is megirigyelhetné a képet. Ekkor találkozunk először a koptatott farmeröltönyös roma sráccal. Noémi kéri, kérdezzem meg tőle, van-e itt zsidó temető, vagy csak az az egy sír a kerítés tövében. A fiú készségesen válaszolgat, látszólag képben van, tudni véli, merre volt a régi temető, s hogy azért csak ez az egy sír maradt, mert ezt látogatják.
Egy balkanyar után elsétálunk a kissé lepusztult Bónis-Gedeon kastély előtt, amelynek falán emléktábla tudatja, hogy itt élt haláláig a perkupai születésű költő, Kalász László.
Az épület iskolaként funkcionál, rózsaszín ruhás kislányok szaladnak ki zsivalyogva a kapuján. Utánunk szólnak, nénikének és bácsikának neveznek minket, nem értjük pontosan, mit mondanak, de valószínűleg a kettőnk közt szerintük fennálló kapcsolatra utalhatnak. Minden mondat után nagyokat nevetnek. Ekkor látjuk másodszor a farmeröltönyös srácot, biciklivel húz el mellettünk. Még egy kicsit bóklászunk a faluban detki kekszet majszolgatva, látjuk a tanoda épületét, amelyet háziállatok színes festményei díszítenek, megállunk egy ház előtt, hogy Noémi lefényképezzen. A számban cigaretta, a ház falán nagymagyarországos házszámtábla, az udvaron egy staffordshire terrier. És végre a kocsma. Nyitva van. Bemegyünk. Valamit vennünk kell, hogy a vécét használhassuk. Kérek egy Horálkyt. A pult magasan van, vicces, hogy a pultosnak csak a feje látszik ki mögüle. Ahogy megkapom a Horálkyt, megfordulok. Táncteremnyi sötét helyiség a kocsma. Egyetlen ablakán szürkés fény szűrődik be az utcáról, és mindent sötétben hagy, kivéve az egyetlen ablak alatt álló egyetlen asztalt, melyre homályos derengést vetít. Ketten ülnek az asztalnál, politikáról vitáznak hangosan. Három-négy ember áll még a teremben. Mindegyikük távol egymástól. Még ital sincs náluk. Néhányan nem is látszanak talán. Csak állnak magányosan, mintha valamire várnának. Az álldogálók közt gyorsan felfedezem farmeröltönyös ismerősünket. Megkérdezem tőle, ki üzemelteti a tanodát. Mond egy számomra ismeretlen nevet. Én is mondok neki egy nevet. Ő nincs benne? Felderül az arca, de, de, ő is besegít. Megkérdezem, merre van a női vécé. Ugyanott, ahol a férfi, válaszolja, s egy súlyos, zöld függönnyel takart ajtóra mutat. Noémi ekkor dönt úgy, hogy mégsem kell vécéznie. Én benyitok az ajtón. Egy koszlott folyosón találom magam. Az első ajtó a női, a második a férfi vécé. Belépek. Mosdókagyló van, a piszoárt viszont kitépték a falból. Kicsit várni kell, míg magában motyogva végez a kabinban egy enyhén ittas úr. A kocsmában szétnézek még utoljára, a magányosan álldigálók elé nyerőgépeket képzelek. A Sátántangó kocsmája reményteli hely ehhez képest.
Indulunk Sajóvámosra. Lassan elhagyjuk a falut, amelynek lakóit kiirtottam egy novellámban. Furdal a lelkiismeretem. Most, hogy láttam, tudom már, nem lett volna szabad. És abban sem vagyok biztos, Noéminek érdemes volt-e az én privát vezeklésem miatt ennyit autóznia. Az út szélén egyre több guruló szerkezetet látni. Mindegyik telepakolva liszttel, cukorral, hússal, kólával. Van, aki kis kordén húzza a zsákmányát, van, aki babakocsiban tolja.
Szendrőbe érünk. Azonnal észrevesszük a domboldalban a zsidó temetőt. Megállunk. Noémi azt mondja, szerinte biztosan zárva van, a kulcsot elkérni pedig már nincs időnk. Odamegyek a faajtóhoz, könnyedén nyílik. Szépen gondozott temető, szabályos sorokban állnak a sírkövek. Némelyik kicsit előredől, némelyik kicsit hanyatt. És néhány a földön fekszik. Lefényképezem Noémit, ahogy a sírokat fényképezi. Közben egy regénynek* arra a jelenetére gondolok, amikor a háborúban kigyullad az őrültek háza, szanaszét szaladnak az életben maradt őrültek, s az egyikük minden utcán heverő halotthoz odalép, s először csak suttogva mondja, nem én voltam, nem én tettem, nem tehetek róla, nem az én hibám. A sokadiknál már üvölti. Nem én tettem! Nem én voltam! Nem az én hibám!
____________________
* Ivo Michiels: A búcsú