Én magam is óra voltam, egyhangú, ketyegő óra, amelynek az a rendeltetése, hogy céltalan, gépies mozdulatokkal töltse ki az időközöket. Az idő az én külön időm volt, más, mint a többi emberé, olyan, mint én magam ebben a letarolt környezetben, ugyanoly száműzött és eseménytelen. Az időrétegek rámcsavarodtak, a ruhámat vattázták, nemsokára olyan kövérré és impozánssá dagadtam, mint egy hindu bálvány. De azért szorgalmasan nyeltem ezt a fűrészpor ízű, élvezhetetlen táplálékot. Ameddig lehetett, ellenálltam annak a nehezen leküzdhető vágynak, amely az ember törzsében születik, majd átterjed a végtagjaira, hogy felkeljen és kereket oldjon.
Hevesi András: Párizsi eső, Noran, 2002, 9.