Alig fél éve jelent meg az argentin származású, Spanyolországban élő író, Andrés Neuman legfrissebb könyve, a Barbarismos a Páginas de Espuma Kiadónál, mégpedig tökéletesen időzítve, hisz pár hónappal megelőzte a Spanyol Akadémiai Nagyszótár 23. kiadását, melynek amúgy — vállaltan — egyfajta szatirikus átdolgozását kínálja. Neuman műve alig több mint 100 oldalon, közel 1000 szócikkben vállalkozik arra, hogy a szótárírás hagyományát megújítva újradefiniálja a kortárs szcéna legjellegzetesebb szavait. Neuman az ABC című lap kulturális mellékletében kezdte publikálni a könyv alapjául szolgáló szószedetet, a közönség pedig váratlan lelkesedéssel fogadta. Ebből az apropóból született a kötet, melyben a szerző kibővíti és átdolgozza az eredeti definíciókat, a kritikusok pedig egyenesen a nyelv ünnepeként, a valóság impresszionisztikus lenyomataként emlegetik ezt a néhol költői, máskor humoros, aforizmaszerű vagy épp Ramón Gómez de la Serna legmerészebb avantgárd műveire emlékeztető szöveget.
De vajon megállnák-e a helyüket Neuman definíciói a hivatalos verzióban, és eljöhet-e az a nap, amikor az akadémiai szótár meghatározásai helyébe efféle, nagyon is aktuális, ugyanakkor igencsak groteszk szócikkek lépnek? — teszi fel kissé aggodalmasan a kérdést José María Merino, a kötet előszavának szerzője, Neuman pedig kiemeli, hogy a hivatalos szótár legfőbb hibája az aktualitás hajhászása, miközben a régi definíciókat nem újítják fel, és ez erősen őrzi az egykori ideológiát. (A nagyszótár folyamatos szerkesztése évtizedek óta számos kérdést vet fel az írók körében, még Borges is megjegyezte egykor, hogy a szótárszerkesztők célja mindig is a kötet egyre vaskosabbá gyúrása volt, amit jobbára ismeretlen trópusi növények nevének meg latin-amerikai tájszavak beemelésével oldottak meg, ezzel is csak „untatva az olvasókat”.)
Vessünk hát egy pillantást a Spanyol Királyi Akadémia 300. évfordulójára megjelentetett nagyszótárra is, mely október 16-tól kapható a könyvesboltokban, és amely, ahogy várni lehetett, „az eddigi legtöbb szócikkel” (szám szerint 93 111 darabbal) rendelkezik, ebben van a legtöbb amerikanizmus (19 000), és a szerkesztők bevallottan különös gonddal igyekeztek kigyomlálni belőle, de legalábbis a 2001-es 22. kiadáshoz képest aktualizálni a szexista kifejezéseket. Kis politikai fricska, hogy bár a szótár nyomdai munkálatai Katalóniában zajlottak, a „referéndum” (népszavazás) szó definíciója az előző kiadáshoz képest változatlan maradt, ugyanakkor a szerkesztők részletesen tárgyalják az informatika legújabb leleményeit (tablet, wifi, twittelés, bloggerek), és mivel Spanyolországban 2005 óta engedélyezik az egyneműek házasságát, számos szócikket (pl. „házasság”) ennek fényében aktualizálni kellett. A minden eddiginél nagyobb terjedelem miatt a kötészetre különös gondot fordítottak, a sok új szócikknek azonban a papír vastagsága látta kárát: az egyik napilap interjút közöl a nyomdászokkal, akik amiatt sajnálkoznak, hogy nagyon vékony, alig 28 grammos bibliapapírra nyomták a legfrissebb nagyszótárt.
Neuman műve és a nagyszótár együttes apropója pedig kihagyhatatlan ziccernek bizonyult, mert az El País kulturális melléklete a héten, vagyis a szótár megjelenése után alig néhány nappal felhívást intézett mintegy húsz kortárs spanyol íróhoz, hogy Neuman nyomán ők is alkossák meg saját szubjektív szótárukat. Lássuk tehát az alternatív verziót, a Babelia-projektet, melynek köszönhetően az olvasó, ha akarja, egyszerre tarthatja a kezében az újat és az újabbat, vagy ha úgy tetszik, a kanonikusat és a formabontót. Az El País természetesen nem választhatna más kezdőszót a seregszemléhez, mint azt, amelyet az elmúlt években a legtöbbször hallhattunk a spanyol sajtóban csakúgy, mint az utcán járva-kelve: CRISIS (vagyis válság); ez Neuman definíciója szerint „1. Tragikusan termékeny időszak. 2. Gazdasági ~: remek üzlet egyeseknek.” Aztán itt van a diccionario, maga a szótár, mely „az a detektívtörténet, amelyben ugyanaz követi el a nyelvi bűntényt, mint aki kivizsgálja”, a melankólia, mely Jorge Franco meghatározásában „az élet súlya, némi költői felhanggal”, a nevelés, mely „a költségvetésben az utolsó helyen álló prioritás”, vagy épp kedvencünk, az (irodalmi) díj, mely Piedad Bonnett szavaival: „1. Elismerés, mely bármely irodalmi művet gyanússá tesz. 2. Elismerés, mely azonnal nagyon fontos lesz, ha én nyerem meg, miközben semmi jelentősége, ha más kapja”, és így tovább.
Meglehet, Neuman kötete és a nyomában keletkezett összirodalmi akció művészi produktumnak kicsit gyengécske, mégis jól példázza, hogy a közös lónak a hátán olykor több lovas is egész jól megfér, miközben a kiválasztott szavak — úgy a kanonikus, mint a szubjektív szótárban — később értékes korlenyomattá válhatnak. Az pedig, hogy egy napilap a legjelentősebb kortárs írókkal karöltve így ünnepli a nagyszótár friss kiadását, mindenképpen olyan kreatív és kedves gesztus, amilyet itthon is boldog kalaplengetéssel üdvözölnék.