Utószezon

Ferkó kocsmáros dobolt tovább a pulton, Deák megjegyzése előtt még egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szól neki, menjenek el a söröshordóért, hozzák be, mert hamarosan kiürül, legalább történik valami, Deák is szereti hasznosnak érezni magát, de mégis inkább úgy döntött, hogy nem mozdul, úgyis nemsokára lemegy a nap, nem sokáig lehet már élvezni a pulton ezt a kellemes, zsibbasztó cirógatást. Egyébként a hordóra külön módszert fejlesztettek ki, amikor senki nem volt a kocsmában, Deákkal ketten gurították be a hátsó raktárhelyiségből. Ferkó tolta Deák kerekesszékét, Deák meg a lábával görgette maga előtt a söröshordót a küszöbig, onnan Ferkó már könnyen a helyére emelte.

— Ezek se jöttek az idén — mondta Deák egy hosszabb szünet után, miután krákogott egyet, tenyérrel rácsapott a kerekesszéke karfájára, aztán a kerti asztalról Ferkó kocsmárosra fordította a tekintetét, aki szokás szerint a pulton támaszkodott hatalmas testével, zihálva kapkodta a levegőt, miközben félig behunyt szemmel bámult fölfelé, ahol a borospohártartóra a talpuknál fejjel lefelé sorban felaggatva álltak a poharak, amiket szinte sose használtak, mert igen ritkán kért valaki tisztán fehér vagy vörös bort, mivel a boros törzsvendégek mindig fröccsöztek, persze többen voltak köztük a sörösök, leginkább a betévedő idegenek itták tisztán a bort. Ferkó hallotta Deák megjegyzését, de lusta volt válaszolni, vagy inkább talán nem tudott mit mondani, rezzenéstelen arccal zihált tovább, és az elmúlt jó másfél órához képest mindössze annyi változás mutatkozott a testtartásán, hogy dobolni kezdett a bal keze mutatóujjával a pulton. Délelőtt volt, október közepe, de már második napja tartott a nyári meleg, és a délnyugati oldalon egész vakítón tűzött be a nap a helyiségbe a nyitott ajtón át, annyira, hogy a kocsmáros nem is tudott volna hunyorgás nélkül a pulton támaszkodni.

Deák nem látta, de a megjegyzése után Ferkó fél szemmel rásandított, és ha lett volna hozzá ereje, talán el is húzza a száját, mert megmondani nemigen mondta volna meg Deáknak, amit gondol — A szokásos optimista hozzáállásod! —, de nem szólalt meg. Túl régóta ismerték már egymást ahhoz, hogy nyilvánvaló dolgokról beszélni kezdjenek, amúgy is fölösleges, a kocsmáros bármibe fogadni mert volna, ha megjegyzi neki, akkor Deák úgyis rögtön visszavág — Te könnyen beszélsz, nézz rám! —, úgyhogy Ferkó inkább nem szólt, már csak azért se, mert nem akarta Deákot megbántani, végső soron jó ember, nagy kár érte, amúgy meg nem is csoda, ha mindenben csak a rosszat látja. Egy év leforgása alatt az összes nő eltűnt az életéből, tavaly először a felesége, rákban halt meg, alig múlt ötven, aztán nem sokkal utána az anyja, az már ugyan benne volt a korban, de még bőven élhetett volna, utána Deák hamarosan cukros lett, szeptemberre le is vágták a fél lábát, idén tavasszal meg a lánya, szintén rákos lett, fél év alatt elment, két kamasz fiút hagyott itt, Deáknak csak a fia maradt. A menyére ugyan nem panaszkodhat, de hát az mégse a lánya.

Ferkó kocsmáros dobolt tovább a pulton, Deák megjegyzése előtt még egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szól neki, menjenek el a söröshordóért, hozzák be, mert hamarosan kiürül, legalább történik valami, Deák is szereti hasznosnak érezni magát, de mégis inkább úgy döntött, hogy nem mozdul, úgyis nemsokára lemegy a nap, nem sokáig lehet már élvezni a pulton ezt a kellemes, zsibbasztó cirógatást. Egyébként a hordóra külön módszert fejlesztettek ki, amikor senki nem volt a kocsmában, Deákkal ketten gurították be a hátsó raktárhelyiségből. Ferkó tolta Deák kerekesszékét, Deák meg a lábával görgette maga előtt a söröshordót a küszöbig, onnan Ferkó már könnyen a helyére emelte.

Ferkónak is lett volna oka bőven a panaszkodásra, de sose hagyta, hogy a vendégek elvegyék a kedvét. Deákkal persze kicsit másképpen volt, talán azért, mert mióta az eszüket tudják, ismerik egymást, falubeliek, párhuzamos osztályba jártak. Deák ugyan egy időre elköltözött, mikor megnősült, felköltözött Pestre, de visszajöttek, mert a felesége is belátta, hogy mégis csak jobb lesz a Balatonnál, igaz, az élet egy kicsit drágább, de az a nyugalom, ami itt van, megfizethetetlen. Ferkó betéve tudta Deák pesti élettörténetét, ami elmesélhető, azt már mind elmesélte abból, volt rá ideje, mert jószerivel a fele életét a kocsmában töltötte. Rokkantnyugdíjas, cukorbeteg, inkább bejár Ferkóhoz a kocsmába, mint hogy otthon a négy fal között gubbasszon. Ferkó a rámpát is miatta csináltatta meg, hogy kényelmesen be tudjon jönni-menni a kerekesszékével.

Egy német házaspár volt, akikre Deák az imént gondolt. Minden évben megjelentek augusztus huszadikán, és tizenötödikén mentek haza. A kocsmával párhuzamos utcában laktak a panzióban, ott is bérelt helyük volt a panzió huszonöt éves fennállása óta. Azt mondták, ők ilyenkor szeretik a Balatont, amikor nincs nagy tömeg. Ezt a panziós Gyurka mesélte Deáknak, mert a kocsmában a házaspár sose beszélgetett senkivel, pedig akadt volna vállalkozó, németül valamilyen szinten mindenki meg tudta értetni magát a faluban. De ez a házaspár nem beszélgetni járt a kocsmába, az hamar kiderült még az elején. Kiültek a teraszra, ha fújt, ha esett, úgyhogy Ferkónak még vihar után is mindig az volt az első dolga, hogy letörölje nekik az asztalt a féltető alatt, mert a délután folyamán megjelentek, beköszöntek a kocsmába, aztán leültek a helyükre, a Balaton felé fordultak, és nézték a túlsó parton a boglári hegyet, jószerivel le se vették róla a szemüket. Elég magasan voltak, jó hosszan látszott a déli part, de ők, mint akit megbabonáztak, mindig csak a boglári hegyet nézték, sose a fonyódit, vagy a Boglár előtti partszakaszt, Deák szerint legalábbis le se vették Boglárról a szemüket, mintha onnan várnának vissza valakit, aki egyszer régen elment, és soha többé nem jött vissza. Konyakot ittak kávéval, először egy kis konyak, aztán a kávé, majd a kávé után már csak konyak, kísérővel. Nem a kommersz fajtából, a kedvükért Ferkó mindig tartott francia konyakot.

Egymáshoz se szóltak. Leültek, Ferkó kivitte nekik a konyakot meg a kávét, akkor udvariasan ránéztek, megköszönték, aztán le se vették a szemüket a boglári hegyről. Ferkó tudta, ha elfogyott a kávé, jön a konyak, amihez még nem kell kísérő. Egy hajtásra megisszák utána, és egy jó félóra múlva viheti nekik a következőt. Előbb nemigen, nagyjából ennyi idő telik el, mikor az asszony fészkelődni kezd a székén, mintha hirtelen kényelmetlen lenne neki. Ő már ebből tudja, hogy mindjárt vinni kell a következő kört. Az asszony fészkelődni kezd, a férfi talán hallja, ránézni ugyan nem néz rá, de valamit halkan kérdez tőle, nyilván olyasmit, hogy Nächsten?, vagy Noch einen Kognak?, ezt Ferkó abból gondolta, hogy a férfi ilyenkor utána felemeli a bal keze mutatóujját. Nem néz hátra, csak jelez. Ha véletlenül nem venné észre bent a pultban, akkor se áll föl, meg se fordul, hogy sürgesse, ül mozdulatlanul a helyén, mintha vakon bízna Ferkóban. Ferkó megfigyelte, úgyhogy tudja, nagyjából félóra elteltével lehet vinni a következő kört. Legalább ötöt mindennap megisznak, előfordul ugyan, hogy négy után már nevetni kezd az asszony, az a jel, az asszony nevet egyet, és beszélni kezd, a férfi erre mindig feláll, nem szól Ferkónak, hogy hozza a számlát, hanem bemegy ő, a pultnál kifizeti a fogyasztást, és megáll kint a kapuban, ott várja az asszonyt, aki egy idő után fel is áll, és kicsit imbolyogva elindul utána.

Majdnem mindig berúg. Ezt is Deák jegyzi meg, Ferkó szerint ez ugyan túlzás, kicsit meglátszik rajta, hogy ivott, ez igaz, de semmi több. Végső soron két deci konyak nem olyan sok, ha valaki bírja az italt, márpedig ez az asszony elég edzett, afelől semmi kétség. A kapuból visszafordul a férfi, int Ferkónak, Ferkó meg a foga közt mormolja, hogy Bis Morgen, és figyeli az asszonyt. Neki mindig előre mondja jó hangosan, hogy Tschüss, mert az ajtó előtt az asszony megáll, tétován Ferkóra néz, Deáknak ilyenkor mindig az az érzése, hogy tőlük vár biztatást, mert szíve szerint inna még egyet, de az ura már hazaparancsolja. Ferkó persze megint nem ért vele egyet, de ezt se teszi szóvá, hasonló okból, amiért jobbára mást se, mert nem szeretne vele vitatkozni. — Te, Ferkó, szerinted van ezeknek gyerekük? — kérdezte egyszer, még az elején Deák, mire Ferkó megvonta a vállát: — Miért engem kérdezel, mikor én úgy tudom, mint te? — Kérdezd meg a panziós Gyurkát — aztán ennyiben maradtak.

Ferkó kinyitotta a szemét. Valamivel négy óra után járhatott az idő. A német házaspár járt a fejében. Tényleg, mi lehet velük. Eszébe jutott, hogy Deák meg se említette, régen volt egy kutyájuk, azt is mindig hozták. Kistestű, fehér mellényes, loboncos szőrű, fekete kutya. Olyan nyugodtan aludt mindig a lábuknál, csak akkor emelte föl a fejét, mikor a férfi felállt az asztaltól, egyébként semmi sem zavarta. Meglátszott rajta, hogy hozzászokott az üldögéléshez. Vagy már nagyon öreg volt. Az is lehet. Ő sose érdeklődött felőle aztán. Deák akkor is megjegyezte, mikor utána az első évben megjelentek a kutya nélkül: — Mi lehet a kutyájukkal? —, ő meg vállat vont, nem mondott semmit. Eleve került minden olyan témát, ami betegséggel, veszteséggel, halállal kapcsolatos, persze Deák a legtávolabbi témáról is képes volt odakanyarodni.

Holnap délelőtt Deák úgyis azzal állít majd be, hogy a panziós Gyurka ezt meg ezt mondta, erre Ferkó mérget mert volna venni. Csodálkozott is, hogy Deák eddig miért nem érdeklődött Gyurkánál a német házaspár felől, mert ők biztos tudnak róluk, elvégre minden évben legalább két hónapot náluk töltöttek. Talán megbetegedett az asszony. Előfordulhat. Vagy egyszerűen megunták. Ezt is gondolta Ferkó, aztán rögtön el is vetette a gondolatot, mert maga is belátta, esztelenség azt gondolni, hogy valaki elunhatja ezt a látványt, innen föntről nézni ezt a tájat, a Balatont, szemben a boglári hegyet, körös-körül a hegyoldalon a sárga minden árnyalatában pompázó cserszömörszét, a fenyvest, a tölgyeket, az októberi délután rézsút tűző vakító fényeit. Ezt nem lehet megunni. Ő se unja, pedig egész évben ezt nézi, ha akarja, ha nem, akkor is, mert az ablakból éppen oda lát.

Ferkó kiegyenesedett, nyújtózott egyet, megropogtatta a csontjait, aztán Deák poharáért nyúlt, töltött neki, laza hosszúlépést, ahogy szerette. Aztán sóhajtott, és elindult az ajtóhoz, hogy becsukja, mert már nem sütött be a nap. — Hagyd még! — szólt rá útközben Deák. — Kint melegebb van! — erre Ferkó megtorpant, vállat vont, rájött, hogy Deáknak tulajdonképpen igaza van, ő is csak azért indult el, hogy addig is történik valami, telik az idő. Hat óra előtt ide úgyse jön már senki, nyitva tartani is fölösleges lenne, ha Deák nem jönne. Jószerivel az egészet csak Deák kedvéért csinálja egész éven át, mert tiszta ráfizetés folyamatosan nyitva tartani. De ezen se töri a fejét, Deákot ez tartja életben, hogy mindennap idekerekezik a falu túlsó végéből, ami nem kis teljesítmény, már mondta neki, miért nem szerez egy elektromos széket, azzal mennyivel könnyebb lenne, de Deák mindig elhárítja, azt már nem, az a vég lenne, és ő belátja, hogy igaza van. Így legalább mozog is valamennyit, mert különben csak iszik meg ül egyhelyben egész nap, bele is bolondulna.

— Hazafelé ha látok mozgást a panziónál, megkérdezem a Gyurkáékat, hogy mi van ezekkel a németekkel — jegyezte meg Deák, Ferkó meg bólintott rá: — Jól van, kérdezd. — De szólni megint nem szólt semmit. Többnyire magában válaszolt Deáknak, illetve hagyta, hogy Deák maga válaszoljon helyette. Különben nem is nagyon volt szükség a beszédre, fontos dolgokban szavak nélkül is értették egymást, elég volt egy szemvillanás, abból rögtön tudták, mit akar a másik, ha idegenek előtt nem akartak megszólalni. Az évek folyamán összeszoktak. Nehezen lehetne olyan témát felhozni, amiről ne beszéltek volna. Miután levágták a lábát, Deák délelőtt-délután átjárt hozzá, Ferkó képes volt hetet-havat összehordani, csak hogy elterelje a figyelmét, merthogy a végén Deák mindig ott kötött ki, mért pont ő, mivel érdemelte ezt ki a sorstól, mikor ő semmivel sem rosszabb, mint az a másik. Akkor aztán Ferkó is elővette a beszélőkéjét. Akkoriban talán többet beszélgetett Deákkal, mint az elmúlt harminc év alatt összesen, amióta ezt a kocsmát csinálja, és Deák bejár hozzá.

Újabb másfél órája hallgattak, Ferkó megmozdult, bal kezével megvakarta a füle mögött a fejét, nem árt holnap hajat mosni, ezt is gondolta, aztán utána hogy mégiscsak be kellene gurítani azt a söröshordót, mielőtt jönnek a hatórási vendégek. Ha jönnek egyáltalán.