Lágy őszi tájban ringat az Avala. Beszélgetünk, dolgozunk is, terveket szövögetünk, hasznosan múlatjuk a hosszú órákat. Duruzsolásunk dallama a vonatkerekek kattogásával keveredve jótékonyan hat útitársunkra, pocakján összefont kézzel békésen szuszog, néha — fékezésre — zord vonásait szelídítő ideiglenes mosollyal riad. Egyenruhások rántják fel a fülke ajtaját. Nem csak huszonévekkel ezelőtti szorongásos határátlépések emléke: aligha szüntethető meg végleg a gyomorszájtáji görcs, amit ez a mozdulat és a sínben hörrenve guruló és tompán puffanó ajtó okoz. Pedig minden rendben van. Érkezünk, látszik a célállomás táblája, a vonat ugyan nem kúszik be az indóházig, kijjebb állunk. Gombnyomásra engedelmesen nyílik az ajtó, ebből sejthető, hogy elhagyhatjuk a vonatot. Peron nincs, fontolgatom, hogy a bőröndöt magam elé tartva szálljak alá, vagy inkább visszanyúljak érte, miután biztonsággal földet értem, hiszen elég nehéz a csomag. Döntésemben civil ruhás férfi akadályoz, húsz méternyi távolságból árgus szemekkel figyeli a kocsikat, amint meglát, erőteljes karlendítéssel parancsol vissza. Ismét jelentkezik a gyomorszájtáji görcs. Indulunk tovább? Kénytelenségből megnézzük a vonatnévadó dombot Belgrádban? A mögöttünk gyülekező helyiek világosítanak fel, hogy meg kell várni a fináncokat. Sötétkékben, sötét tekintettel dübörögnek, az én útlevelembe ketten is pecsételnek, most már biztosan megérkeztem. Menekülünk a kijárat felé. Ismeretlen vendéglátónk a megbeszélt piros kabátban fogad, pillanatokon belül oldódik a feszültség, estig belakjuk a várost. A következő másfél nap mesés és szecessziós. A szombat délelőtti verőfény, a vásári hangulat hosszasan marasztal, aztán csak kimegyünk a vasútállomásra, jóval az indulás előtt. Visszanézünk a platánsorra, a Raichl-palota lombok közül felsejlő kacskaringóira. Az állomás csarnokából semmilyen vonatot nem látunk, pedig már benn kellene állnia. Tehát késik, mint idefelé is, nem nagyon örülünk a felismerésnek. Kérdezném az információs ablakban, mennyit is, mert nincsenek tájékoztató táblák. A heves integetésből kiderül, hogy a vonat a látszat ellenére megérkezett. Kellemes sétánkat mégse váltjuk sietős léptekre, hiszen jó húsz percünk van még indulásig. Az Avala ugyanúgy az állomás szélén áll, mint idefelé, nem is nagyon csodálkozunk, helyi szokás. Az elmúlt napok élményei hatására szinte viháncolunk — minden összejött, olajozottan működött, s néhány óra múlva otthon leszünk. Jókedvünkbe a vonat hátsó vagonjától néhány méterre egy sötétkék egyenruhához tartozó bakancs tapos bele. Hotovo — mondja, és kaszáló mozdulattal mutatja is, hogy kész. Mármint hogy nem lehet felszállni. Földbe gyökerezik a lábunk. Mi az, hogy nem lehet? Legközelebb holnap — mondja ellentmondást nem tűrő hangon, egy fejnyi magasságból, biztonságérzetünket átdöfő mord tekintettel. Össze kell magunkat szedni nagyon gyorsan. De hát haza kell utaznunk, vár a család, nincs már szállásunk, elfogyott a pénzünk — hirtelen nyelvváltással (és kicsi örömmel, hogy az ember beszél egy szláv nyelvet, ami talán kihúzhatja a csávából…) sorjáznak az érvek, a kétségbeesést pedig nem is kell mesterségesen felpakolni az arcunkra. Emberünk unja az érveket, végig csóválja a fejét, bakancsos lábfejét az apró kavicsokhoz ütögeti. Ha elveszti türelmét, megüt? (Hanyatt lök? Kituszkol az állomásról? Ha ellenállunk, fogdába visz?) Érveink fogytán csak hajtogatjuk, hogy haza kell mennünk. Belül meg dobolnak a döbbenet kérdései. Hogy hát hogyan. Hogyan fordulhat elő. Hogy csak egyszerűen elmegy a vonat az orrunk elől. Negyedóra várakozás után. Micsoda íratlan törvények, láthatatlan hatalom akadályozza szándékainkat. Mennyire méltatlan helyzetbe hoznak, európai polgárokat. A finánc alighanem könnyeket is vár, rimánkodást, hisztit. Na ezt hiába. Engedjen fel, kérem, igyekszem udvarias lenni. Hosszú kivárás után (mestere a feszültségteremtésnek) mégiscsak előveteti az útlevelet. Remegő kézzel kotorjuk a táskát, alig találjuk meg a zöld könyvecskét. Futás — adja ki a parancsot, miután belevágja a pecsétet. Tényleg szinte futólépésben tesszük meg a pár méter távolságot, nem válogatunk, rögtön az első ajtón lendítjük fel a súlyos bőröndöket. Egy örökkévalóságnak tűnik az egyenruhással való incidens. Pedig még mindig van tíz perc indulásig. Egy szikla esik le a szívünkről, amikor végre elindul a vonat. Nyílt utastérben keresünk helyet, nem vágyunk szűk fülkébe. Kicsivel később halk, ám fenyegető kérdés úszik be hátulról a fejünk fölé kunkorodva: Alkoholcigaretta? Így, egybecsúsztatva a két szót, hogy ismét meghűljön a vér, beálljon a gyomorszájtáji görcs. Mert persze hogy van jó palicsi barackpálinka a bőröndben. Fekete kesztyűs kéz simítja a derékszíjra erősített pisztolytokot. Ráérősen nézegetik az útleveleket, majd továbbsétálnak elegáns egyenruháikban. A kalauzokat faggatjuk aztán, hogy legközelebb ne érjenek meglepetések. Figyelmeztetnek, hogy a következő megállóból visszafelé indul majd a vonat. Nehogy leugráljunk. Vágányzár miatt más útvonalon közlekedünk. Mi jön még? Várjuk már nagyon a szolgálati út végét. Ringat az Avala hosszú órákig, próbálunk gyönyörködni a lágy őszi tájban.
