KH — orosz (2014. október 13.)

Oroszos témát szerencsére nem csak a politika szolgáltat nálunk. Konferenciák zajlanak, kiadványok jelennek meg irodalmukról, kultúrájukról, meg persze fordítjuk őket. Nem mondhatni, hogy ők viszont nem foglalkoznak velünk, ha meglepő is néha, éppen melyik írónkkal.
Gyóni Géza
Gyóni Géza

Oroszos témát szerencsére nem csak a politika szolgáltat nálunk. Konferenciák zajlanak, kiadványok jelennek meg irodalmukról, kultúrájukról, meg persze fordítjuk őket. Nem mondhatni, hogy ők viszont nem foglalkoznak velünk, ha meglepő is néha, éppen melyik írónkkal. A Külföldi irodalom nevű folyóiratuk idei 8-as számában a napra pontosan 33 évet élt egykori magyar költő, Gyóni Géza néhány oroszra fordított versével találkozunk. Orosz sorstársaival (például Majakovszkijjal) együtt tárgyalja őt fordítója, a magyar irodalom jeles közvetítője, Jurij Guszev. Az első világháború iránti lelkesedés és a háború poklának megtapasztalása közti ívre feszül Gyóni költészete, írja. Levelei a Golgotáról a lövészárkok borzalmaiból szólnak — többek között azokhoz a szerencsésekhez, akik a hátország komfortjából buzdítanak továbbra is hazafias helytállásra. Guszev felidézi (egy korábbi közlés nyomán) a költő krasznojarszki végnapjait és temetését, katonatársai búcsúját, gyászát, s verseinek, ceruzájának a szabadulás utáni hazahozatalát magyar földre. Megidézi, hogy a hadifogságban társai kívülről megtanulták a műveit. (Az orosz költészet egy része is így élte túl az írott betűre vadászó diktatúra évtizedeit.) A mai magyar irodalomfogyasztók közül az is, akinek most úgy tűnik, szégyenszemre semmit nem tud Gyóniról, valószínűleg találkozott már leghíresebb versével valamilyen ünnepségen: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket.” Az oroszra fordítottban egy nap lett az egy éjszakából.

Hozzánk valószínűleg már nem jut el: kiadták az első tudományos igényű orosz–cigány szótárt 18.000 tisztán cigány eredetű szóval egy kalinyingrádi költő, újságíró összeállításában. 130 példányban jelent meg mindössze, s az unikalitásra fogékony szakemberek azonmód le is csaptak rá. Jobban mondva csapnának… Nyikolaj Vasziljevszkij, a cigány származású szerkesztő ugyanis csak kapkodja a fejét: az ország minden részéből vennének a nyelvészeti, filológiai intézetek könyvtárai legalább egy példányt tőle, de nincs annyi belőle. Sehonnan egy fillér támogatást nem kapott ugyanis munkájához, maga szponzorálta azt, s hát ennyi példányra futotta. Amikor megkereste őket, még a helyi megyei kulturális minisztérium is mosta kezeit: nem segíthetnek, a cigányság nem tartozik a régió történelméhez…

Az Irodalom kérdései nevű lap idei negyedik számában több szöveg szól Dovlatovról, az NLO, a Független Filológiai Folyóirat harmadik (szeptemberi) számában pedig az orosz zsidók hármas identitásáról van szó. Német, amerikai és izraeli a harmadik komponens. Ugyanitt egy angolból fordított szöveg szól az Oroszország „legeurópaibb” városába, Pétervárra érkező vendégekről, s a velük szemben tanúsított sztereotípiákról és a gyakorlatba fordított előítéletes viselkedésformákról. A Népek barátsága folyóirat birodalmakról, az Új világ 7. száma a befogadás természetéről értekezik — az utóbbi boileau-i értelmében. Ugyanitt a Szolzsenyicin Irodalmi Díj átadásáról szóló tudósításból kiderül: idén a hetvenhét éves

Irina Rodnyanszkaja
Irina Rodnyanszkaja

Irina Rodnyanszkaja kapta meg azt. Az indoklás meglehetősen patetikus: a szépség és az igazság is benne foglaltatik életművében. A magát elsődlegesen kritikusnak tartó díjazott filológus, filozófus és irodalomtörténész is egyben. A kollégák által neki összeállított tisztelgő kötetet meglehetős pikírtséggel ismerteti az Irodalom kérdései második számában Jevgenyij Abdullajev: „heterogén, szerteágazó, koncepció nélküli…”; „mindenki azt adta le, ami éppen keze ügyébe akadt…” (Jegyezzük meg, ez némileg azért igazságtalan kifakadás: a kitüntetett sokrétű tevékenysége — vallásfilozófia, esztétika, irodalomelmélet, klasszikus, modern és kortárs orosz irodalom — mindenfelől bevonzhatott tanulmányokat.) A díjat 1998-tól adják át az irodalom, a film, a színház és az „akadémiai tudomány” valamely ágában kiemelkedő alkotónak. Megkapta már Valentyin Raszputyin, Olga Szedakova, Alekszej Varlamov, Szergej Bocsarov, Viktor Asztafjev és sokan mások. Erős intellektualitás és egyúttal metsző aktualitás, a társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte a mostani díjazott, Rodnyanszkaja által húsz éven át, 2008-ig vezetett kritikai rovatot a Novij mirben. (Második kritikai reneszánszát élte ekkor a lap az 50-es, 60-as évek után.) Rodnyanszkaja széles merítésére jellemző, hogy oly különböző szerzőkhöz, mint a falusi íróhoz, Borisz Jekimovhoz és napjaink posztmodern sztárjához, Viktor Pelevinhez is hozzáértően nyúlt. Kulturálatlanság, szöveg iránti tiszteletlenség fel nem üthette a fejét körülötte, mondják róla munkatársai. Kritikusként nem vegzálja a szerzőt, hanem a szellemi forrásait keresi. Ha ilyeneket nem talál, érdektelenné válik a számára. Az utóbbi kétszáz év „mély, komoly, felelősségteljes”: (Pavel Zajcev szavai) orosz irodalomkritikai tradíció egyenes folytatásának tartják életművét. Könyvet írt Az ellenkultúra szociológiájáról Jurij Davidovval (1980), Az irodalom mozgásáról (2006) két kötetben, 2010-ben pedig a kétezres (ők nullásoknak hívják) évek költészetéről megfogalmazódott gondolatait közli könyvben. Tagja az Orosz írók 1800–1917 lexikon szerző- és szerkesztőgárdájának.

Ljudmilla Kologyázsnaja
Ljudmilla Kologyázsnaja

S végül egy verseskönyvről, amely a látás, a szem problémái köré épül. Ljudmila Kologyázsnaja sokadik verseskötete a Megdermedni a szemben tükröződésként, mely a belső látás misztikumát és a kórházi kezelés realitását is érinti. A glaukoma–mglaukola (a szúrás sötétsége) anagrammáját emeli ki dicsérőleg szúrós szemű kritikusa, Jelena Szafronova, aki a továbbiakban felesleges, túlhajtott szójátékaiért, kockázatos szóhangsúly-váltásaiért, semmitmondó vendégszöveg-használatáért ostorozza a költőt. Kologyázsnaja hivatalos oldala (http://www.likolod-poet.ru/) enyhén szólva hivalkodó, mindjárt egy olyan méltatás idézésével indít egy neves nagydoktor pályatársától, amiben az őt a legkiemelkedőbb mai orosz filológusok egyikeként említik. Mintha ismerős lenne valahonnan ez a trükk… Apropó, a másik kritikusa (ld. fent) éppen tudósi telhetetlenségét kárhoztatja: saját költészetében nem tudott lemondani a folyton ágaskodó intertextusokról, s lelombozó helyenként az eredmény.