játszóterem

az archaikus fenyőtorzón szárnyas hangyák
vonszolták az esőt, hatlábú pegazusok,
nagy, ormótlan, kipukkanó pezsgő-buborékokban
zuhant rájuk és ránk az esttel, és egy kis szél
is jött, odacsapta őket a törzshöz, a gyűrűkhöz,
a súlyos első cseppek, törött szárnnyal köröztek,
aztán csak bicikliztek a vállukon forogva,
húzta őket az ég dagálya,
mintha mind halott királynőjükbe szerelmes hímek,
önpusztító kamaszfiúk vagy virtusos
férfiak lennének, duhaj, jólesőn
szállni nem látta őket soha senki,
csak az avaros földből előbújni,
aztán tönkremenni, vagy itt
boldognak lenni észrevétlen,
spiccén az ősznek,
ahogy kell,
rőt lombok alatt kéz a kézben,
hinta és a nyikorgó lánc,
homokozóban a bálnasüti,
lipityókában a könnyű mámor,
a csúszdában a lejtő roppant ereje,
esőszag, földszag, bátor hangyák
babaszagú gyülekezete.