Betonteknő úton, lágy alkonyatban, koranyárszagú dombok közt.
Megyünk elszántan az ismeretlenül ismerős tájban. Kóstolunk kerekeskútvizet, sápadt szedret, türelmetlenül érő barackot, megkésett meggyet.
Tücsökzene kísér, nyugodt csoda. Egyre felfelé.
Lábunk alatt egykedvűen kanyarog a betonteknő, mellettünk a bozót.
Hirtelen széthasad a növényi szövedék: frissen kaszált fű csábít gondozott kertbe. Gyümölcsfák, végeláthatatlan szőlősorok.
Két szőlőpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje: időtlen tanácstalanság.
A lombokat barnuló fény lepi. Vissza kéne fordulni.
Csak még a következő kanyarig, a panoráma kedvéért, győzögetem útitársaim. Fura derű hajt a reménytelennek tűnő keresésben.
Két szőlőpászta között ereszkedik lefelé a gazda, lendületből megszólít, ijesztő és vonzó egyszerre. Lekezelően segítőkész. Ismeri a helyet, ahova tartunk. Borral kínál. Bakancsot húz. Követjük a nem megfelelő öltözetünkben. Az ösvény gyorsan beleveszik a televénybe. Derékig érő fűben gázolunk. A szamártöviseket, csalánokat legyúrja előttünk, az ágakat gyengéden elhajtja.
Először a diófa kétségbeesett, égbe kapaszkodó, élettelen karjait látjuk meg, azután a rozzant viskót. Az ajtón lakat, a falnyílásban sétabot. Az ablak, mint az idős emberek szeme, befelé pillant.
Két súrlódó levél közt a pengényi résen a diófa alatti asztal emléke. Az asztal fölé hajoló férfi emléke. Kockás ing, őszülő haj, átható kék tekintet. Kristálymondatok a papíron. Egy haldokló gyík emléke. Szarvasnyom. Kallódó jelenlét mindenütt. Macskaméz könnyeket ejtek, mint a meggyfa.
Aztán kalauzunk vörösborát kortyolgatva a völgy porkoláb arcába bámulunk, míg le nem száll az éj. Telefonképernyőnyi fény se kell, a betonteknő visszavisz a városba a koranyárszagú dombok közt.