„Deleuze filozófiája úgy jelenik meg, mint a rendellenes vagy erőszakolt mozgások filozófiája. Ez a filozófia abban a legszigorúbb, legmértéktelenebb és legszisztematikusabb kísérletben alapozódik meg, amely arra irányul, hogy jegyzékbe vegyük azokat a rendellenes mozgásokat, amelyek átszövik és keresztezik az anyagot, az életet, a természetet, a társadalmak történetét” — írja új könyve előszavában David Lapoujade, aki már eddig is jelentős szerepet vállalt a Deleuze-recepcióban, többek között azzal, hogy szerkesztőként közreműködött két posztumusz kötet kiadásában (2002-ben a L’Ile déserte, majd 2003-ban a Deux régimes de fous). A jelen kötet — Deleuze, les mouvements aberrants (2014, Minuit) — egyfajta enciklopédiaként határozza meg magát, azt állítván, hogy a francia filozófus megértéséhez mindenekelőtt Deleuze nyilvánvaló vonzalmát kell tisztázni a határsértő, a rendellenes gondolkodáshoz. Bacon portréinak eltorzult arcai, Lewis Carroll non-sens írásművészete, Artaud szerv nélküli teste — mind-mind olyan kitüntetett pontok Deleuznél, ahol az „aberrált” gondolatforma megmutatkozása konceptek, fogalmak létrehozását teszi lehetővé. Lapoujade a korai munkáktól kezdve, át Deleuze doktori értekezésén (Différence et Répétition, 1968), egészen a Guattarival közösen írt művekig követi nyomon azokat „a töréseket, szakadásokat, ahol a személyiség kontinuitása megszakad, és az intenzív és rémisztő »realitástöbbleten« át vezető utazásra kényszerül, arra, hogy szökésvonalakat kövessen, ahol egymásba fordul természet és történelem, organizmus és szellem.” Foucault nem-értelme, Bataille transzgresszió-fogalma ugyanúgy konstitutív elemei ennek a rendszernek, mint ahogy, állítja Lapoujade, az már a Bergson-, Hume- vagy Spinoza-olvasatokban is látszott: Deleuze célja, hogy az egyes művekben ráleljen arra a folyton határsértő mozgásra, amely immanens része gondolkodásuknak. A nagy szakértelemmel megírt, az életmű kimerítő ismeretéről tanúskodó kötet nemcsak kiváló bevezetés, de kihívó felvetés is, amennyiben azt állítja, hogy a deleuze-i gondolkodás tétje azon a ponton válik nyilvánvalóvá, ahol a rendszer maga összeroppan.
Fontos Valéry-életrajz született Benoît Peeters tollából (Tenter de vivre, Flammarion, 2014), habár ebben az esetben kockázatosnak tűnik az életrajz kifejezés. Valéry esküdt ellensége volt nem csak a regénynek, melyre képtelennek minősítette önmagát (habár a próza egzaktságát nagyra tartotta), de a történetté szervezett, történetté szerveződő élet elképzelésének is. Michel Jarretty 2008-ban megjelent monumentális biográfiáját (Fayard, 2008) követve Peeters elhagyja a kronologikus megközelítést, és az életesemények sorozatát a tematikus szerkezet körkörös és decentralizáló formájára cseréli. A mind terjedelmében, mind hatásában monumentális Tengerparti temetőt nem véletlenül idézi meg címében a kötet („Felkél a szél!… Meg kell próbálni élni!”). Az élet és a művészet (ellentét)párja végig jellemzi Valéry életét. Kiváló fordítója, Somlyó György, már Valéry halálakor, 1945-ben kiemeli nekrológjában ezt a belső feszültséget: „Ő a »tiszta«, az »abszolút« költészet megvalósítója, aki minden idegen anyagot száműz a költészetből, mindent ami csupán »élet«, a teljes konkrét valóságot csakúgy, mint a szellem ismereteit és elmélkedéseit”, de megjegyzi, hogy „a legkábítóbb érzékiséggel, a legkonkrétabb víziókkal támadnak ránk káprázatos verssorai.” Valéry élete aszketizmusról, szigorú írói etikáról és egyfajta elitizmusról tanúskodik, gondoljunk csak az ötven éven át, minden hajnalban írt és továbbírt, több tízezer oldalas Füzetekre. A friss monográfia Wittgenstein francia párjának igyekszik beállítani Valéryt, aki, habár csak elvétve, ritkán jelentkezett újabb művel, egész életében megrögzötten jegyzetelt, húzott, átírt és megsemmisített. A mallarméi töredékesség (a Könyv soha meg nem valósuló nagy vállalkozása) ennyiben Valérynél emelkedik először tudatos szintre a francia irodalomban. Peeters könyvében ezzel a bevett Valéry képpel, a szélsőségesen elitista, a l’art pour l’art és a poésie pure apostolának alakja mellett egy olyan Valéry (is) kirajzolódik, akit a helyes élet ethosza vezérel, aki számára az alkotás mint tanulási folyamat jelenik meg. Peeters-t végső soron az a — magyar alkotóktól sem idegen — probléma érdekli, hogy Valéry élet-írása az életre képtelenségre adott írásképesség válasza-e, vagy éppen fordítva. Az írásba oltott élet vajon az élet elszegényedéséhez vezet-e, vagy épp ellenkezőleg, a reflexiónak egy olyan fokához, amely a rilkei saját halál, a gyümölcsként érlelt és érlelődő személyes vég elsajátítását tűzi maga elé célul? A Füzetek vállalkozása, Valéry saját szavaival, a „szellem életének” szentelt hajnali órákból bomlik ki, amely után az embernek „jogában áll ostobának lenni”. Peeters könyve szakít a bevett ábrázolásokkal, és Valéryt a szokásosnál jóval vitálisabb, kevésbé izolált alkotónak mutatja. Nagy hangsúlyt fektet például Catherine Pozzival folytatott kései, szenvedélyes viszonyára. Élet és művészet kapcsolatára pedig Valéry adja a legelegánsabb választ, amikor a dadaisták provokatív körkérdésére, hogy miért ír, Valéry azt feleli: gyengeségből.