Érettségiztettem épp, mikor berontott a munkahelyemre,
zokogva, hogy: Eltűnt a gyerek! ELTŰNTAGYEREK!
Mi van? Hol? Nem is értettem, hogy
MIKOR és HONNAN tűnt el azagyerek?
NEMÉRTED? Mondta, ELTŰNT A GYEREK!
Letört a fejem! Tánctáborból eltűnta nincsmega gyerek!
A világ éles lett, szögekkel, sötét sarkokkal tele,
megsérült minden, ami kerek, meggörbültek az idők, a terek.
Fogtam a fejem és vérzett, néztem a nejem és vérzett,
nincs meg a gyerek.
Autóba ugrottunk, ránk dőlt az utca, a gesztenyefasor,
a kereszteződés nyomott agyon, aszfaltozott kereszt.
Leszakadt az ég, és én sebesen gondolkodva megöregedtem,
harmadik és negyedik fokozat között. Gyorsabbra vettem
az ablaktörlőt, ami lázasan törölve mérte a hólyagos,
kizökkent időt. Nagyapa meg a busz, hideg verítékben,
elkerülték egymást, kerülöm a nejem szemét, ránézni se merek.
Hívtuk a sógort, aki rendőr százados, kicsöngött,
évszázadok múltán fel is vette,
ő sem üvöltözött, ott vagyok rögtön, mondta és letette.
Piros, eltűnni Tilos! Sárga, ördögtojássárga, nyakam körül spárga,
Zöld, Zöme, öldököld, öld, a magatehetetlen gondolat.
Túszdráma, emberrablók, gyerekkereskedők,
Mit veszejtsek, mi veszejt el végleg?
Beteg, komisz emberek, középen egy elveszett gyerek.
Mire odaértünk mind, meglett, elnézett egy virágcserepes buszmegállót.
Sírt egy sort, félt is egy kicsit, és nem mert megkérdezni senki arra járót.
Halivudi katasztrófafilmekben ilyen,
a megtalát part, a túlélő kolónia,
kormos, maszatos, mosolygó arcok, gépzongorán Liszt-rapszódia.
Meredek út végén ölelő karok, még élni akarsz, élni akarok.
Vissza is mentem melózni én is,
két cigi után, nyílegyenesen.
Kölcseyt húzta, a Himnusz, makogta szegény,
csippentettem a szememmel, szerintem szűz volt,
vagyis úgy éldegélt, tudod, agg-legényesen.
Aztán meg Ady, öt liter, jeleztem egy kezemen,
ló-váteszén lelkesen mosolyogva.
Csibe, mutatom: bögyös-faros volt,
Hemingway, hohó, az a Hefner — de tényleg —,
Castro, rum, szivar, bunyó.
Ő volt a macsóság elő lovas szobra.
És így tovább, és tovább, ötösökkel és ötösben.
Estében az élet nem szegte a nyakát,
láttam magam előtt: Apa, kapj el! Kapj!
Ugrik, s megint együtt fürdünk majd a Körösben,
és nincs semmi de, és nincs semmi nahát.