Territóriumát féltő harkály székel a virágboltosék házának tetején. Reggeltől alkonyatig veri a tányérantennát, a hófogó sarkantyúkat meg a szélkakast. Lehetetlen megszámolni, hány szapora kopogásból áll egy szapora sorozat. Egyenlőtlen hosszúságú csőrkávák, szivacsos szerkezetű, biztonsági övként a koponyára feszülő abroncscsontok óvják a harkályt az agyrázkódástól. Amikor a harkály felfüggeszti az antenna, a sarkantyúk és a szélkakas kopogtatását, hogy végre élelmet keressen a környékbéli fák törzsében, ritmikusan lüktető csönd tölti ki a virágboltos kislányának hallójáratait. Mióta a harkály a házuk tetejére költözött, üres tekintettel mered a tankönyveire. Iskolai teljesítménye leromlott, a tanversenyek ranglistáin hátrébb és hátrébb került. A legutóbbi megmérettetésen már csak a fakopáncs koponyafelépítését firtató kérdésre adott maximális pontszámot érő választ. Amíg a harkály a tányérantennát veri, a manzárdszobák óriási zengőaggyá alakulnak — egy ilyen zengőagyban márpedig nincsenek tankönyvi mondatok, csak kopogás meg lüktető szünetek. A virágboltoséknak korrepetitort kellett fogadniuk.
A korrepetitort úgy hívják: hétfői lány. Jól tanul — az összpontosításban merevre font, levegőbe meredő copfjai segítik őt. Minden csütörtökön fölüti a feladatgyűjteményt, kihegyezi a ceruzákat, de aztán enged az unszolásnak, lerúgja a cipőjét, és a virágboltosék lányának ágyára hasal. Halántéka mellett fekvő öklei, mint a léghajóból kicsüngő homokzsákok. Azt beszélik, hogy éjszakára sem bonthatja ki a haját, mert azt az édesanyja saját kezűleg, hetente egyszer fonja két, gránit keménységű copfba. A lány fejbőrén kidüllednek a szőrtüszők, alsó szemhéján könnycseppek ülnek. Életem főműve ez a copf, mondja az édesanyja minden hétfő reggelen.
Ne félj, mondja a virágboltos lánya, aki megbukott matematikából. Az ágy szélére ül. Ujjait az anyag alá feszítve húzza le a hétfői copfról a fodros, bársony hajgumit, aztán a virágboltosné szemöldökcsipeszével választja szét a hajgumi takarásából előbukkanó drótfonat szorosan egymásra sodort végeit. A drótot a hajgumi mellé, a tangensnél és kotangensnél fölütött tankönyvre teszi. Ujjvégeit a hajfonatok közé vájja, és a lapockákra feszülő póló felületén gyengéden gereblyézi szét a hétfői lány haját. Megfésüljelek?, kérdezi. Ne, feleli a hétfői lány. Sosem mond mást vagy többet, mint csak ezt, de azért a virágboltos lánya minden csütörtökön fésűt készít az éjjeliszekrény tetejére, és reméli, hogy egyszer erre is sor kerül. Az ujjvégeit néha megszúrják a drót hegyes végei.
A hétfői lányt sem a harkály kopogása, sem a lüktető szünetek nem zavarják, amikor kibontott hajjal hasal az ágyon. Csak a szemhéja remeg. Apa fegyvert szerzett a csempészpiacon, meséli a virágboltosék lánya. Ha töltényei is lesznek, le fogja lőni a harkályt. A harkály védett állat. A hétfői lány nehezen figyel, amikor ki van bontva a copfja — csütörtökönként, ha a hajhagymái megtelnek vérrel, képtelen megjegyezni kettőnél több egymást követő mondatot.
Délután hat óra felé, amikor lejárt az idő, a korrepetitor összecsukja a feladatlapot, föltápászkodik, és az osztálytársnője térdének dőlve a szőnyegre ül. A válla fölött nyújtja a drótot. Azt mondja: úgy csináld, ahogy édesanya. A virágboltos lányának olyan szoros copfba kell fonnia a hétfői lány haját, hogy a fejbőrén kidülledjenek a szőrtüszők, az alsó szemhéjon pedig szúrós-hegyes kis könnyek üljenek. Most már csütörtöki lánynak is hívhatnának, mondja a virágboltos lánya. A hétfői lány megtapogatja a copfját, ellenőrzi a drótot álcázó hajgumit, és nemet int. Lemegy a lépcsőn. Zsebre rakja a kenyértartó tetejére készített ötszázast, aztán elköszön a háziaktól. A virágboltos megzörgeti zsebében a töltényeket.