Két dolog fontos nekünk: a történetek és a halhatatlanság. Mindkét igényünket kielégítik a sorozatok: oksági történetek, mindennek oka, célja és eredménye van, ugyanakkor nem érnek véget soha, és ezzel a halhatatlanság megnyugtató érzetét keltik bennünk.
Nem tudunk nem oksági viszonyokban gondolkozni. Ha két véletlenszerűen egymás mellé került szót látunk, történetet kreálunk belőlük.[1] Mert szeretjük az értelmezhető világot, pontosabban: értelmezni akarjuk a világot, és nem szívesen látjuk be, hogy erre képtelenek vagyunk. Ezért kis mintákból dolgozunk, és sokkal könnyebben általánosítunk egyedi esetekből, mintsem az általános törvényszerűségeknek az egyedi esetekre vonatkozó valószínűségét figyelembe vegyük.[2] Ezért gyártunk kis köröket okokkal, okozatokkal, eredményekkel, mintsem elfogadnánk, hogy az okok illetve a következmények láncolata esetenként sokkal szerteágazóbb és sokkal kevésbé pragmatikus, mint azt gondoljuk. Ebből rengeteg gondolkozási hiba származik. Magyarázatokra van szükségünk, tehát magyarázatokat gyártunk akkor is, ha minden ésszerű érv ez ellen szól, és ha választanunk kell, akkor habozás nélkül a magyarázatot választjuk, semmint hogy elviseljük egy fontos kérdés válasz nélkül hagyását.
Azt tehát, hogy a világ egyáltalán nem ésszerűen van berendezve, vagy hogy ésszerűen van berendezve ugyan, de ennek az ésszerűségnek a mintázata csak sokkal nagyobb távolságból látható, mint a hétköznapi nézőpontunk, nem szívesen ismerjük el, hiszen akkor nem marad más, mint egy rettenetes bizonytalanság — márpedig a világot kiszámíthatónak szeretjük látni.
Napjaink két legjelentősebb és legnépszerűbb — vagy inkább: legnagyobb mértékben fogyasztott — műsorai, a bulvár/híradók és a sorozatok ezt a kettősséget biztosítják a számunkra: a bulvárhírekben a kiszámíthatatlan esetlegesség nyilvánvalóságával szembesülünk, amit jótékony gyógyírként orvosolnak a sorozatok, egy megnyugtató, rendezett — nem utolsó sorban végtelen — világ képének sugalmazásával.
Nem állítok olyasmit, hogy ez jó vagy rossz, egyszerűen azt állítom: így működik, így működünk.
Hajlamosak vagyunk késhegyig menő vitákat folytatni, ellenségességet szítani és táplálni olyan ügyekben, ahol úgy érezzük, pontosan érzékeljük a valóságot, ahol úgy érezzük, igazunk van, és erős disszonanciát kelt bennünk, ha mások ugyanezt másképpen érzékelik, és másfajta igazságot vélnek felfedezni ugyanazon események mögött — másképpen magyarázzák őket. Ilyenkor, amikor ellenséges álláspontokba merevedünk, célszerű végiggondolni azt, hogy mindezt magunk sem mindig ugyanígy gondoljuk, illetve hogy lehetséges olyan nézőpontunk, ahol a saját korábbi valóságérzékelésünket, igazságunkat kérdőjelezzük meg. A hinduk Maya fátylának nevezik azt, ami időről időre félrehúzódik a szemünk elől, krízisek, sorsfordulók, halálesetek, saját balesetünk, betegségünk, netán halálos betegségünk idején: az arányok, a hangsúlyok, a dolgok fontossága teljesen átértékelődik a számunkra, amikor nem a hétköznapi életrendünkből tekintünk eseményekre és személyekre, hanem ontológiai szintünkről.[3] Nem kell tehát hindunak vagy éppen buddhistának lenni annak a belátásához, hogy elismerjük: saját életünkből is tudunk olyan példát hozni, amelyre igaz: gyökeres meggyőződésünk volt valami, amit aztán ugyanilyen gyökeres, de ellenkező előjelű, vagy éppen teljesen más értelmezési keretben elhelyezkedő meggyőződés váltott föl.
Hindunak vagy buddhistának ugyan nem kell lenni ehhez, de bizonyos erőfeszítés szükséges. Ugyanis ha egy eseménnyel, személlyel kapcsolatban megváltoztattuk nézőpontunkat, és ebből kifolyólag határozott véleményünket is, akkor igen nagy nehézséget okoz, hogy legalább részben képesek legyünk felidézni korábbi meggyőződésünket, álláspontunkat.[4] Megint nem állítom, hogy ez jó vagy rossz: egyszerűen így működünk, így működik az agyunk: a kognitív disszonancia csökkentésére törekszik.[5] Tudatosan és erőfeszítéssel tehetünk ez ellen valamit, de hát ki szeretne tudatosan erőfeszítést tenni azért, hogy nyugtalan lehessen, kételyek között és bizonytalanságban éljen?
Az emberi agy „huzalozása” mindig a leggyorsabb, leggazdaságosabb magyarázatokra törekszik mások viselkedésével vagy a világ történéseivel kapcsolatban is. Hihető és valószínű világban akarunk élni, és többnyire kizárjuk azt, ami kevéssé hihető és kevésbé valószínű, épp ezért nyugtalanító. Magyarázatokra és bizonyosságokra vágyunk, információkra, amelyek választ adnak a miértekre. Ezért nézzük-hallgatjuk-olvassuk a híreket, és épp ezért csalódunk is bennük, hiszen azok jobbára csak fokozzák nyugtalanságunkat. Az igazi választ a sorozatok adják meg a maguk kiszámítható, ésszerű és végtelen világával, amelyek ha a legizgalmasabb ponton is maradnak abba, tudjuk: legközelebb megkapjuk a magyarázatot a nyitva maradt kérdésekre. Ámbár olykor ez a kis feszültség is több, mint amennyit elviselni tudunk. Ezért inkább egész évadokat nézünk egyfolytában: miként az Isten, ha van, nézi a mi világunkat — ha van ilyen egyáltalán.
_____________________________
[1] banán és hányás = Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás, HVG könyvek, 2013.
[2] Kahneman: i. m.
[3] Irvin D. Yalom: A terápai ajándéka — Műhelytitkok, Park Kiadó, 2013.
[4] Kahneman: i. m.
[5] Aronson–Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk), Ab Ovo, 2009.