Az első világháború kitörésének századik évfordulóján megszámlálhatatlan formában zajlik a megemlékezés az Egyesült Királyságban. Ehhez csatlakozott a cambridge-i egyetem, amely digitális könyvtárában ingyenesen hozzáférhetővé tette Siegfried Sassoon (1886–1967) 4000 oldalt meghaladó terjedelmű naplóit (az 1915–1927 és 1931–1932 közötti időszakokból) és költői jegyzetfüzeteit (az 1916–1918 közötti évekből). A naplókat lapozva megrendítően közel kerülhetünk egy jelentős költő megrázó tapasztalataihoz: a digitális képeken is kivehető a papíron a lövészárkok sara, a gyertya lecsöpögött viasza. Sassoon zsidó apától és katolikus anyától született, meglehetős jómódban. Cambridge-ben jogot hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. Ehelyett a dologtalan gazdagok kedvteléseinek (rókavadászat, krikett) élt. 1914-ben önként jelentkezett katonának, s egy ideig látványos vakmerőséggel szolgált (egyébként Robert Gravesszel egy osztagban). Hamarosan elkeserítette a céltalannak érzett vérontás. A fokozódó keserűség azonban műkedvelőből igazi költővé tette. Országos ismertségre szert tett tiltakozást fogalmazott meg 1917-ben, amiért azonban nem hadi bíróságra, hanem pszichiátriára került. Itt megismerkedett Wilfred Owennel, és segítette a tragikus sorsú fiatal költő művészetének kibontakozását. Később lelkiismeret-furdalást érzett bajtársai miatt, és visszatért a harcmezőre. Végül egy újabb sérülés miatt szerelték le. Sassoon prózai emlékíróként is jelentőset alkotott, és verseket is haláláig írt, mégis háborús költőként ismerjük. Ez a lenyűgöző archívum így a legfontosabb évekbe, a legnagyobb versek kompozíciós folyamatába enged betekintést.
Az egyik legjelentősebb kortárs angol regényíróként számon tartott Graham Swift harmincnál is több év után visszatért ahhoz a műfajhoz, amellyel pályáját kezdte: újra novelláskötetet jelentetett meg (England and Other Stories, Simon and Schuster, 2014). A kritikai visszhang egyöntetűen pozitívnak tűnik. A szerző egy interjúban azt mondta, hogy önmagukban is megálló, rövid történeteket kívánt írni, amelyek azonban együtt képet festenek Angliáról. A hangsúly az ország heterogén összetételére esik: a hősök gyökerei a világ legkülönfélébb részeire vezetnek, és a legmélyebb történelmi múlt, amelyhez a novellák visszanyúlnak, éppen a polgárháború, vagyis a nemzet legnyilvánvalóbb belső megosztottságának korszaka. A kritikusok kiemelik, hogy Swift ebben a könyvében (szemben a talán máig leghíresebb, 1983-ban megjelent Lápvilág című regénnyel) főképp a városi, alsó középosztálybeli hétköznapok világából merít, és virtuózan reprodukálja annak nyelvi sokszínűségét.
Öt évvel a szerző halála után jelent meg az első nagyszabású életrajz John Updike-ról (Adam Begley: Updike, Harper, 2014). A rendkívül népszerű szerző örökségének megítélése igen nagy vitákat vált ki. Utolsó regényeit sokan az írói hanyatlás termékének látták. Harold Bloom, az egyik legmeghatározóbb amerikai irodalomkritikus ítéletét, mely szerint Updike „kicsi író nagy stílussal”, máig rengetegen idézik. Sokszor kerül elő a szexizmus vádja is. David Foster Wallace állítólag „thesaurusszal felfegyverkezett pénisznek” nevezte Updike-ot. Az életrajz nem is próbál úgy tenni, mintha a műveket értelmezné, de nem is szakadhat el azoktól, már csak azért sem, mert a művek rengeteg esetben egészen közvetlenül táplálkoznak a szerző magánéletéből, olyannyira, hogy az számos kellemetlen esetet, konfliktust okozott. Updike mégsem tudott szabadulni attól a szokásától, hogy barátait, szeretőit, feleségeit történetekbe írja át. Legfeljebb (néhány botrányos eset után) késleltette a megjelenést. Minthogy Updike élete nagyobbrészt eseménytelenül zajlott, ezért a biográfus a személyes kérdésekre összpontosít. A két fő téma: Updike végtelen számú kapcsolatának és gyakran kétségbeesett megváltáskeresésének története.
Ha valaki esetleg úgy vélné, hogy a jelenkori irodalomtudomány túlságosan is aprólékos kérdésekben merül el, az bizonyára nem Michael Schmidt munkásságára gondol. A mexikói születésű brit költő, kiadó és irodalomtörténész nem az aszketikusan szűk fókuszú kutatásban és a szakmai specializációban hisz. Korábbi munkái között olyan könyvek szerepelnek, mint a háromkötetes A költészet története (The Story of Poetry, Weidenfeld, 2001–2008), A költők életrajza (Lives of the Poets, Weidenfeld, Knopf, 1998, 1999) és egy bevezetés az angol költészet 1300 és 1900 közötti történetébe (Fifty English Poets 1300–1900: an introduction, Pan–Heinemann, 1979). Legújabb, 1100 oldalas szerénységi gyakorlatának A regény életrajza (The Novel: A Biography, Harvard, 2014) címet adta. Úgy tűnik, nem az egyszerzős, egyéni víziót tükröző, nagy ívű irodalomtörténetek korát éljük, hanem a sokak által, gyorsan írt és villámsebesen lecserélődő kézikönyvekét. Schmidt ezzel szemben egyáltalán nem titkolja saját ízlését és lelkesedését. A hivatásos kritikusok és elméleti szerzők helyett pedig elsősorban regényírók egymásról megfogalmazott véleményére és regényekre adott kreatív válaszaira támaszkodik. Ha az irodalomtörténet-írás szakított a fejlődés gondolatával, ha a nemzeti irodalom kategóriája nehezen értelmezhetővé vált, ha a kánon elbizonytalanodott, és a műfajelmélet sem hoz már létre élesen elkülönülő kategóriákat, akkor milyen eszköze maradt az irodalomtörténésznek anyaga elrendezésére? Schmidt válasza erre, hogy laza tematikus csoportokat hoz létre, és azokon belül vizsgálja az egyes művek kölcsönhatását, fogadtatását és az irodalmi újítás eszközeit. A legkorábbi vizsgált mű meglepő módon Sir John Mandeville Utazásai (1356–1357). Sajnos „a” regény alatt Schmidt többnyire angol nyelvű regényeket ért.