Vasárnap hajnalban azt álmodtam, hogy egy attraktív harmincas nő megkért, vízzel takarítsam ki a kunyhócskáját. Mire odáig jutottam volna, kiderült, hogy nincs is kunyhócskája, olyasféle kreatúra volt, mint a Dogmában az angyalok vagy a múzsák. A háttérben a falon két neon-mondat villogott: „Az ember nem korlátozható a gyönyörérzés szervére. De ez a bevallhatatlan szerv vezeti rá önnön titkára.” Végtelenül unatkoztam, míg a kunyhócska után kutattam. Csak ébredéskor jött át, hogy amit éreztem, nem unalom volt. Ráadásul nem volt ez annyira tiszta ügy, nem önmagam voltam, egy idegen ember testéből néztem kifelé — ez csak nem lehet unalmas. („Imádom a szemed, Lenny, imádom, ahogy nézel.”) Elmúlt éjjel képessé váltam horrorszerű, identitásveszejtő brutalitással, Bataille „szemén” keresztül nézni a világot. („Nem érdekelnek a halál-klipek. Ez politika, sőt erkölcs.”) Azon a kitépett szemen át, amely ONNAN bámult kifelé.
De hát mit akarnék többet, ha már egy másik kunyhócskába bejutottam?! Nem kell ide agykéregből közvetítő transzháló, kereskedelmi forgalomba dobható élményklip, mint a Bigelow-féle Strange Days cyberpunk világában („Egy csaj kefél a pasijával. Unalmas, mint a szünetjel”), elég egy-két könyv. Un Chien Andalou says that perception is pain.
